A 2. Sámuel 22. részét olvastam ma, s visszaemlékeztem arra, h. diákkoromban milyen kézzel foghatóan tapasztaltam meg ezen a részen keresztül, h. ha az Úr megsegít, leküzhetjük a leküzdhetetlennek látszót is.
2. évfolyam után kiválasztottak egy csoportot, s külön tanulmányi program szerint még valami pluszt is el akartak velünk éretni az egyetem befejezéséig.Ehhez viszont az is szükséges volt, h. a társadalomtudományi tantárgyakból - ami a fennálló szoc. rendszer alapjait taglalta-újra összefoglaló vizsgát tegyünk. Ez nagyon visszariasztott, mert örültem, h. egyszer már megcsináltam azokat a vizsgákat,nagyon tartottam attól,h. újra vizsgázzak ezekből a témákból.
A kolégáim is hasonlóan vélekedtek, bár voltak közöttük öntudatos kommunisták is, akikhez közelebb állt ez a téma.
Egymást kérdezgettük, bátortalanítottuk, ..
-Te el mersz menni erre a vizsgára?-
Dehogyis mertem, sőt biztos voltam benne, h. feladom. Azonban ahogy az Igében választ kerestem, szinte harsogta az Úr-a helyét pontosan nem tudom-, minden vers vége ez volt: én vagyok az Úr.-
De hogy menjek újra az ateizmus fellegvárába?-
s megdöbbenésemre olvastam a 18. Zsoltárt, ami azonos ezzel a 2. Sámuel 22-vel:
Az istentelenség árjai rettentettek engem...5. v.-Dávid is szembenézett az istentelenséggel, az ateizmussal...semmi nehezebbel nem kell szembenéznem...
Mert veled harci seregen is átfutok, az én Istenemmel kőfalon is átugrom. 30.v.- pont ilyennek éreztem ezt a helyzetet, bemenni, átmenni, az ellen ség táborán- de ha az Úr ígéri, h, velem lesz, akkor nekivágok.
A vizsga napján ezt olvastam: mindenki néki szolgál.
Kihúztuk a kérdéseket, a titkárnő bevezetett egy helységbe, felkapcsolta a villanyt, és ezt mondta:
- Egy órájuk van. Ide senki nem jön be. Azt csinálnak, amit akarnak.-és kiment.
Én vizsgákra mindig a jegyzeteimmel, könyveimmel mentem, mert gyakran volt,h.sokáig várakoztunk a folyosón,míg bejutottunk, ezért,- ha valamit még meg akarok nézni, megnézhessem- gondolat alapjan cipeltem mindent.Puskázni soha nem puskáztam, -viszont nemegyszer akkor állított le a tanár, mikor már épp az a rész következett, amit már nem tudtam..-
Itt viszont összedolgoztunk, könyvvel,jegyzetekkel, segítettünk egymásnak, mindenki fújta a kérdését...
Megdícsérni azonban csak az elvtársnőt dícsérték meg, h. olyan jól összekapcsolta a gyakorlatot az elmélettel./Olaszországban volt akkor valami felfordulás, amire nagyokat bólogattam, s ezt díjazták/
A kollégám odasúgta: majd mondok valamit..
- Az ellenfél teóriáját mindig jobban ismerjük, mi vagyunk a kommunisták, és téged dícsérnek meg.-
Pedig dehogy ismertem! csak az én Istenemmel átfutottam a harci seregen, s átugrottam a kőfalon. Dicsőség Neki érte!
|