Elegendő-e a vallásosság,vagy mit jelent az hogy valaki vallásos,vagy hívő keresztény?

Erről szól ez az evangélizáció,amit Cseri Kálmán református lelkipásztor mondott el 1995.augusztus 30.-án,a református félóra műsorában.

http://kep.psharing.com/463099.jpg

http://kep.psharing.com/463101.jpg

Cseri Kálmánnak itt mindenben igaza van, de...
De csak akkor folytatom, ha más is reagált már.
üdv
ex

Idelinkelném a megújulás topikból ezt a cikket, ami szerintem a ref. egyház legfontosabb kérdéseit feszegeti, de ott sem tett számot nagy érdeklődésre.
Sipos Ete Álmos cikkét akartam idelinkelni, de nem találom.
Abban az egyik fontos kérdés, hogy miért unalmasak a prédikációk?
Szerintem egyik oka pl. ez a verselemző típusú igemagyarázat.
keresem még a linket.

Ime:
http://parokia.hu/publikacio/cikk/273/

üdv
ex

Ha mindenben igaza van,akkor Te melyik oldalt képviseled?Vallásost vagy a hívőkét?

most majdnem megragadtam a kóbor eb fülét, de inkább mégis megvárom ex válaszát

Sipos Ete Álmos igehirdetéseit is nagyon szeretem,mert világosan,érthetően,nyíltan és minden mellébeszélés nélkül hirdeti az Úr Jézust.

"Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták"(Zsid 10,25)

Károli-féle verzió

a göröggel nem fárasztanálak, inkább Csia Lajos (jó református atyánkfia) fordítását tenném ide, komment nélkül:

[Héb. 10.25] amellett ne hagyjuk abba a nála való összegyülekezésünket, mint ez némelyeknek szokásuk, hanem bátorítsuk egymást, éspedig annál inkább, minél gyorsabban látjátok közeledni azt a napot.

Kedves Károly!
Garantálom neked, hogy itt mindenki a hívő oldalt képviseli, hívők és vallásosak egyaránt.
A "de" annak szólt, hogy a diagnózisig könnyen eljut, Cseri Kálmán is meg SEÁ is, de a válasszal, a konkrét válasszal adós marad mindkettő.
Cseri Kálmánnak kb. ugyanabban az időszakban én is hallottam egy nagyon jó prédikációját a rádióban, az újjászületésről.
Még meg is jegyeztem, ha egy kicsit tüzesebb lett volna még nálunk is elhangozhatott volna. Minden rendben volt vele, a lényeget kivéve, nem hívta fel a hallgatóságát újjászületésre valóságosan és gykorlatiasan, csak elméletben szipotkázott az újjászületésről.
üdv
ex

Úgy gondolod, ha amolyan coming-out-osan felszólítja a hallgatóságot a megtérésre, akkor jobb eredményt produkál? Én nem tudom, csak kérdezem. Nemrég volt nálunk az egyik lelkész részéről egy ilyen felszólítás; Péter biztosan tudja, hogy milyen eredménye lett: szaporodott-e megtérőkkel a gyülekezet.
Egyébként hogy a nagy elméleti igazságok gyakorlati életre lefordításának milyen ereje van, azt én most kapiskálom. Mindig hallottam ezt az ósdi mondást, hogy öldököljük meg az óemberünket stb. Nagyon szép! Jó, de hogyan kell ezt csinyálni? Hogyan ismered fel az óemberedet mondjuk egy teljesen ártalmatlannak tűnő indítékban? Hogyan öldöklöd meg?
Most olvasok egy Lawrence Crabb-könyvet, aki a lelkigondozók közül a kedvencem, és ő nagy érzékenységgel, óriási ismerettel és igen gyakorlatiasan mondja el, mit jelent az óembert megöldökölni. Ide írom, mit ért óemberen, és hogyan képzeli el az öldöklést, hátha rajtam kívül még vannak egy páran, akik nem tudják, melyik végén kell a dolgot megfogni.

Egy másik hsz.-ban folytatom egy hosszabb résszel az öldöklésről.

Nyilván egy tradicionális felekezetben ez első körben inkább botrányt okoz, eredményt viszont csak így lehet elérni. És ez nem elmélet, az evangéliumi gyülekezetek mind így működnek és szaporodnak hívekkel.


Jól mondod, mindig a gyakorlaban válnak el a dolgok. A hiszekegyig mindenki egyetért, de amikor a hitet gyakorolni kell, akkor már nagy szakadékok tátonganak.
Korábban mondtam már ilyen példákat, hogyha valaki tényleg hisz valamiben, akkor úgy is cselekszik, annak megfelelően él, ha csak az elméletig jut el, a hitig, ha csak vallásos, akkor tulajdonképpen ugyanúgy fog élni, mint a hitetlenek.
Ha valaki hiszi, hogy tud járni a vizen, akkor az átsétál a Dunán, ha nem, akkor megy a többiekkel a 7-es buszon.
Az óember megöldöklése visszavezet az alapkérdésre, az újjászületésre. Ha valakinek a szelleme nem születik újjá, akkor esélye sincs az óemberével szemben. És akkor itt megint az alapkérdésekre csatolhatunk vissza.
üdv
ex

És még egy hsz. engedelmetekkel most már tényleg az öldöklésről magáról.

Meg még egy kicsi. Ne haragudjatok, de ezt nagyon fontosnak látom:

Mindannyian "nyomorult" emberek vagyunk , ahogy Pál sajt magáról írt, akiknek a csatamezején a jó és a rossz harca dúl. Krisztus halála lehetővé tette Isten számára, hogy olyasmit tegyen, amit egyébként nem tehetett volna meg: minden bűnünk alól felmentett minket anélkül, hogy ezzel csorba esett volan az igazságon (amit természetesen nem engedne). S egyúttal létrehozta azt a köldökzsinórt is, amely Isten szívéből a miénkbe vezet, s amelyen át belénk áradhat az élete. Az evangélium sarokköve Krisztus halála - a mi életünk alapja.
De aki kereszténnyé válik, annak a Szentírás tanítása szerint szintén meg kell halnia saját maga - azaz a még mindig benne élő óemberi természet számára. Újra meg újra el kell pusztítania mindent, ami a lelkében gátat szab új élete szabad megnyilvánulásának. ..
Mindkét halál - Krisztus halála a mi bűneinkért, és a mi halálunk bűneink számára - nehéz, de Kriszusé mérhetetlenül nehezebb, mert Istentől távol kellett szenvednie, ami minket nem fenyeget. Csak Krisztusnak volt oka, hogy így kiáltson fel: "Én IStenem! Én Istenem! Miért hagytál el engem?" ...
A mi testtel szembeni halálunk egészen más. Mi olyan halállal halunk meg, amelyet a kegyelem tesz lehetővé; olyan halállal, amely csak a rossztól választ el, azért, hogy összekapcsolódhassunk mindazzal, ami jó. De mégsem így érezzük. Miközben feladjuk mindazt, amitől helytelen módon függővé tesszük jó közérzetünket, a halálnak halunk meg, ám közbn úgy tűnik, mintha az életnek halnánk meg - mintha attól fosztanának meg minket.
Mégis ezt kell tennünk. A szentírás arra tanít, hogy haljunk meg a testnek, hogy ismerjük fel, vessük el, valljuk be és utasítsunk el minden olyan bennünk élő késztetést, ami Krisztustól távoli irányba terel minket az igazi Élet megtalálásának reményében. MOstanság nem sokat törődünk ezzel a köteleségünkkel, s nyilván eszünkbe sem jut meghalni mások jelenlétében. A test megöldöklésének gondolata a hívő közösség segítségével és bátorításával inkább régmúlt korok maradványa, semmint napjaink jellemzője. Az a kevés erőfeszítés, amit bűnös természetünk elpusztításáért teszünk, inkább az egyéni küzdelem eredménye, s ritkán tartozik a közösségre...

Ritkán osztjuk meg dolgainkat egymással úgy, hogy szükség legyen az evangéliumra a közösség fennmaradásához, és a tartalmas kapcsolatok kialakulásához. Ehelyett álarcot viselünk: történetünknek csak egyes részeit mondjuk el, (kicsit büszkén) úgy adjuk elő érzelmektől terhelt küzdelmeinket, hogy ne zavarjuk meg a függetlenségünket, mint legfőbb célt. Olyan módon kapcsolódunk egymáshoz, amihez nincs szükség Krisztus mélységes kegyelmére. ..
Az egyházi közösségek nem kínálnak sok lehetőséget a közös halálra. A tanácsadó szakemberek mindig több időt szentelnek annak megismerésére, hogy minek kell meghalnia bennünk, mint annak, hogyan. Ennek következményeként kevés keresztyén foglalkozik igazán a test megöldöklésével, s az önmagunknak való meghalással egy másik ember előtt azért, hogy a Szentháromság kötelékében élhessünk együtt. Az egyház történetének különböző szakaszaiban a hívő közösségek elhatározták, hogy az egyéni bűnökkel csoportosan foglalkoznak. Az ilyen vállalkozásokat megörökítő feljegyzések nem szolgálnak túl sok bátorítással ahhoz, hogy mi is hasonlóval próbálkozzunk. A bűnöket, nem túl bölcsen, túlságosan nagy nyilvánosság előtt teregették ki ("Megvallom, hogy kívánom a feleségedet"). Autoriter vezetők álltak elő, hogy ítéletet mondjanak, az emberek pedig elkezdték magukban és másokban kényszeresen fürkészni a bűnök legcsekélyebb jelét; a közösségek felbomlottak, tönkrementek, megmérgeződtek.
De mégis próbálkoznunk kell. A Szentírás azt mondja, valljuk meg eltévelyedéseinket közösségünknek legalább egy tagja előtt. A Krisztushoz vezető útnak valójában csoportos felfedezőútnak kell lennie, amelyen együtt haladunk, mint őszinte harcosok, akik hisznek abban, hogy a cél megér minden viszontagságot. Együtt részesülünk Krisztus életéből, és küldetésünk szerint ezt az életet kell egymásban táplálnunk: ugyanakkor együtt kell ellenállnunk a kísértéseknek is. Nem szabad egyedül maradnunk, amikor közelébe kerülünk a halál valóságának, azaz amikor ráébredünk, hogy a testi vágyaink által diktált életvezetési stratégiák többé nem működnek. Ezekben az időszakokban a kapcsolódás adja meg a reményt, hogy létezik élet a halál után, és a bátorságot is a test megöldökléséhez, hogy még inkább eltávolodjunk azoktól a törekvésektől, amelyek Krisztuson kívül keresik az élet értelmét.
Miközben ezt a könyvet írom, magam is haldokláson megyek keresztül. Néhány embernek beszéltem már erről, sőt hallgatóságaim előtt is megemlítettem, s most ebben a könyvben is szóba hozom. De beszélni a halálról egészen más, mint valójában meghalni, mégpedig valakinek a jelenlétében.

Sajnos az elkövetkezendő egy két napban nem lesz időm,de amint tudok,válaszolok az elhangzottakra.

Röviden most csak annyit,hogy a vallásos ember mindig bánni akar valamilyen módon az Istennel.A hívőnek pedig egy kérdése van:"Uram,mit akarsz hogy cselekedjek?"Aki pedig hisz,az engedelmeskedik,mert a Biblia nyelvén a hit,az egyenlő az engedelmességgel.