Visszatérő bajvívásom a Róma 7 téves értelmezésével
A közelmúltban többedszer találkoztam ezzel a problémával. Ami nem untat, hiszen talán itt is érvényesül valakiknél, „a gyakorlat teszi a mestert” közmondás. De az is igaz, hogy „egy újszülöttnek minden vicc új” (Hát még mennyire lényeges megismernie azt, ami halálosan komoly!) Nem véletlenül „talál rám” újra és újra ez, az enyémmel ütköző vélemény, hitértelmezés, mert – sajnos – azok hányada a jóval nagyobb, akik – meggyőződésem szerint – rosszul értik. A bajt csak tetézi, hogy lelkészek, teológusok, igehirdetők sem kevesen vannak köztük. (Személyes tapasztalatom, apológiám egy református esperessel is végbement e hitnézet különbségben). Az ominózus igeszakasz a 14 és 24 versek közt található. Az elmúlt napokban egy internetes portálon keveredetem vitába e témában. Az ellenkező véleményt képviselő illető, a „prédikátor-fejedelem”, Spurgeon sarkos álláspontját idézte erről. Kétségkívül minden vonalon található „szaktekintély”, akinek a véleménye sokat nyom a latban, sőt többnyire ahhoz igazodnak, arra építenek – hiszen ezért „tartják”, ez a szakmája, feladata, hivatása, fizetségének a feltétele. Nem áll ez viszont a hittan területére ilyen módon. Maga Isten Igéje szólít fel mindenkit: „Mindent megvizsgálva (értsd: a Biblia mérlegén – M. Z.), a jót megtartsátok!” (1Thess 5,21). Ehhez kapcsolódik az ÚR közvetlen ígérete is: „..mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.. (Jn 6,45b). Az képtelenség, hogy a Szent Szellem adott Igét másképpen jelent ki egyik gyermekének, mint a másiknak. Miután Ő nem személyválogató, az is kizárt, hogy a teológiailag „kiművelt emberfő” bizonyosan jobban „veszi az égi adást”, mint az egyszerű hívő. Tehát semmi más magyarázat nem lehetséges, mint hogy valamelyik fél a maga kútfője, logikája mentén, testies, rövidlátó módon értelmez, s nem Isten vezetése, sugalmazása által. Hogy óvatosan fogalmazzak: a teológia nem növeli a gyermeki hitet… „Senki sem tarthatja a lelkiismeretét más zsebében” – fogalmazta meg valamikor Bulányi György piarista szerzetes. Annyiban igaz az állítás, hogy Isten előtt nem mentség, nem felelősség-elodázó szolgalelkűség a hívő tisztje, amivel a klérus kijelentéseihez kontroll nélkül lehetne/kellene alkalmazkodni. Három nappal ez előtt, a napi elmélkedéseim közt, Joyce Meyer, amerikai igehirdető és lelkipásztor néhány sora keltett bennem megütközést. Június 4.-én ezt írja „nyugtával dicsérd a napot” könyvében: „…Egyikünk sem érkezett még meg. Mindnyájan még csak folyamatában vagyunk annak, hogy elvégezzék bennünk a jó munkát. A rómaiakhoz írott levélben (Róm 7. fejezet) Pál apostol azt mondta, hogy a jó dolgok, melyeket meg akart tenni, nem sikerültek, ugyanakkor mindig azon kapta magát, hogy azt teszi, amit kerülni akart; a rossz dolgokat. Azt is hozzátette, hogy szerencsétlennek érezte magát, amivel valószínűleg mi is azonosulni tudunk….”
Igen, ez az a szinte általánosnak mondható értelmezése a Róma 7. fejezetnek, miszerint; „nem csoda, ha mi is, egyszerű hívők, folyamatosan bukdácsolunk, sőt, más lehetőségünk nincs is, mint az örökös hasra esés – hiszen maga Pál apostol is így élte le életét.” Aligha meglepő, ha az „újhullámos” Joyce Meyer a fentieket állítja, ha Spurgeon tudtommal nem vonta vissza eme öntudatos vallomását: A következő vasárnap természetesen elmentem ugyanabba a kápolnába.(Már ti. ahol az előző héten megtért. – M. Z.) De soha nem mentem azután, mégpedig abból az indokból, mert az első héten a bennem létrejött új élet a megmaradásért harcolt, és a régi természettel való összeütközés erőteljesebbé vált. Tudtam jól, hogy ez egy különleges jele a kegyelem lelkemben való lakozásnak, most pedig ugyanabba a kápolnába erről hallottam prédikálni: " Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?" Azután a prédikátor kijelentette, hogy Pál nem volt keresztyén, amikor ezt átélte. Bár még csecsemő voltam lelki fejlődésemben, többet tudtam annál, mint hogy elhiggyek ilyen képtelen állítást. Elhatároztam, hogy nem megyek többé arra a legelőre, mert ott nem tudok táplálkozni."
Nos, amennyire a Bibliából követhetjük Saulus/Paulus életútját, ott bármely részbe is képtelenség belelátni, beleszuszakolni ilyen depressziós habitust, még átmenetileg is. Előbb, mint farizeus, az abbéli hivatásában tökéletesnek tartva magát, hatalmas ambícióval üldözi a keresztyéneket. Ezt tudta törvénybeteljesítésnek, aminek meg kell felelnie. Nem is volt kudarcélménye benne – mígnem a damaszkuszi úton a megdicsőült Megváltó meg nem állította. Innen kezdve, a néhány napos vaksága közepette megmutatta neki az Úr; mennyit kell szenvednie az Ő nevéért. (Ha ettől megszeppent volna, ha ettől válik depresszióssá – emberileg érthető lenne. De szó sincs ilyesmiről). Innen kezdve „fonákról színre fordítottan”, ugyanolyan elszántsággal hirdeti Krisztus keresztjét.
Egyszerűen képtelenség, szellemi rövidlátás azt állítani, hogy Pál apostol küszködött a törvénynek való megfelelési kényszerrel, egészen a kétségbe esésig. Spurgeonnak többszörösen sincs igaza. Nemcsak Pál apostol nem lehetett (volna) keresztyén, ha magáról állította volna ki azt a bizonyítványt, ami a Róma 7,24 re vezet – de állítom, senki sem keresztyén, újjászületett, akire ez a jellemző. Az Ige teljességében skizofrénia akkor Pál apostolnak azon állítása, miszerint „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – ha érvényes ugyanakkor a Róma 7,24 is. De Istent is hazuggá teszi az, aki azt állítja: a keresztyének életének velejárója a Róma 7, hiszen az is benne van az Igében: „…hű az Isten, Aki nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja..”(1Kor 10,13b-c) (Kísértés = törvényszegésre való buzdítás).
Azért nem vagyok egészen egyedül azon véleményemmel, miszerint itt Pál apostol a hitből való megigazulás kizárólagos voltának hangsúlyozása érdekében modellez egy másik, hagyományos utat, ami a zsidókat is jellemzi, nevezetesen a törvénybetöltés általi, Istennek tetszés igyekezetét. Ez valóban kudarcra van ítélve, hiszen a törvénynek a szerepe a kárhoztatás, a tükörtartás, amiben rádöbbenhet bárki: képtelenség a teljes megfelelés. ÍGY HÁT A RÓMA 7,25 FEL IS OLDJA A FESZÜLTSÉGET, MERT EGYEDÜL KRISZTUSBAN LEHET MEGFELELNI AZ ÚR ELVÁRÁSAI IRÁNT, HISZEN A TÖRVÉNY A KRISZTUSRA VEZÉRLŐ MESTERÜNK – ahogy a Galata 3,24-ben olvasható.
A magyarázó jegyzetekkel ellátott Biblia szerkesztőbizottsága a Róma 7. fejezetéhez írja: „Az egész 7-25 szakaszban a megváltatlan ember hangját szólaltatja meg Pál, azét, aki a maga helyzetét azután képes felismerni és megfogalmazni, miután találkozott Krisztussal, és kapta Isten Lelkét. (Ez utóbbi megállapítást én vitatom, mert a megváltatlan, megtéretlen ember hitem szerint nem kaphat Szent Szellemet. A megtérésre szóló felszólítás nem mellékel ilyen „segédeszközt”. Nekem, magamnak kell Isten világosságában – ami nem azonos a megkapott Szentlélekkel – belátnom a magam elveszettségét, Istenre szorultságát – kegyelemért folyamodva megtérni M. Z. megj.). Számos magyarázó annak a keresztyén embernek a hangját véli itt felismerni, aki megigazulása ellenére bűnös maradt. Tekintettel azonban, amit Pál a 8.r.-ben a Lélek által vezetett életről fog mondani, ez a felfogás nem tartható. Annyiban helyes mégis, hogy a keresztyén embert is fenyegeti a veszély, hogy kiessen a Krisztushoz fűződő kapcsolatából, és újra a bűn uralma alá kerüljön.”
Ha Pál apostol leveleit céljuk, jellegük szerint vizsgáljuk, akkor általában praktikus, eligazító tanácsokat, tévelygésre-bűnökre való reflektálásokat tartalmaznak általában. Itt-ott tájékoztató, valamelyest a hitéletet segítő, tanítói típusúak. A Római levél ettől erősen eltérő. Az egész isteni koncepciót taglalja, kezdve a teremtéstől a választott népen át a megváltásig. Teológiai tárháza a történelemnek. Az ember elveszett állapotától, Isten áldozatos kegyelméig adja tudtul mindenkinek a biblikus Istennek tetszés mikéntjét. A törvényteljesítési szándék énközpontú igyekezete az embernek ahhoz, hogy Istent megelégítse. A hitből való megigazultság bizonysága is annak, hogy ez képtelen vállalkozás, csak Isten irgalmából, az Ő erejében lehet az ÚR akaratát megismerni, és kizárólag Vele és Benne véghezvinni azt – hálából a megmentettségért.
Mintha az ÚR kívánná üzenni általam mindenkinek: ne tévesszük össze a teológiát a bizonyságtétellel!
Néhány nappal, fenti gondolatsor rögzítése után, olyasmit olvastam, reggeli csendességemben, amit szükségesnek látszik ide beemelni:
Elgondolkodtató…
A ma reggeli elmélkedéseiben, többek közt ezt írja Oswald Chambers:
„A büszkeség önmagunk istenítése, és nem a farizeusok, hanem a publikánusok módján van meg. (A farizeus és a vámos/publikánus története, Jézus elbeszélésében. Ott ugyebár a farizeus önmagát dicsőítette, a vámos bűnösnek minősítette a maga személyét. Az Úr szerint utóbbi ment el a templomból megigazulva. De – mint olvasható Chambersnél – lehet a magunkra tett, elítélő kijelentés is, hamis, káros, hazug..!! – M. Z. megj.) Ha azt mondod: ’Ó, én nem vagyok szent’, ez elfogadható az emberi gőgnek, de öntudatlanul is káromlod vele Istent. Szó szerint azt jelenti: ’Túlságosan gyenge és reménytelen eset vagyok; kívül esem a váltság hatáskörén’. AZ EMBEREK ELŐTTI MEGALÁZKODÁS ÖNTUDATLAN ISTENKÁROMLÁS (kiemelés tőlem – M. Z.). Miért nem vagy szent? Vagy azért, mert nem akarsz szent lenni, vagy mert nem hiszed, hogy Isten azzá tehet. (…)
Bár Chambers nem mondja ki, de tézis valahogy így hangzik: a félreértésen alapuló, látszólagos szerénység, sőt alázat álszerénység, tudatlan, ostoba, életveszélyes gőg.
2010-06-12
2010-06-07 Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|