Jézus Krisztus a 10 parancsolatot olyan szintre emelte, ami emberi erővel, emberi lehetőségekkel betarthatatlan.
Azt mondta, hogy megmondatott "Ne őlj!" (ezt is magasabb szintre emelte
)
És ezek után sorozatosan jön a "DE nektek azt mondom"
De ez a "de" nem a világ "de-je", ami lefele húz, hanem ez a DE felemel.
Még magasabb a követelmény a Krisztus követésben, olyan magasra helyezi a mércét az Úr, amire az ember csak annyit tud mondani, hogy szép-szép, de lehetetlen.
És ez a "lehetetlen" a bűn.
Mert a törvény azért adatott, hogy meglássuk a bűnt, az elválasztó falat a Jótól.
Az embernek először is tisztában kell lennie elveszett voltával, mert csak ekkor ragyog fel a kereszt.
Ma hallottam egy Igehirdetést iskolásoknak, ami a kegyelemről szólt.
A kegyelem lényege, hogy az ember belátja a törvény által, hogy bűnös és lehetetlen számára, hogy büntelen legyen, amíg áll a törvény.
(a törvény pedig áll és állni is fog, akkor is ha az ember kihúzza ezt a Bibliából)
És meglátja, amit Barrabás, hogy amikor ez alapján jogosan jönne a keresztre feszítés, akkor Jézus oda lép (oda lépett) és az ember szabadon távozik a törvényszék elől, míg Jézus ott marad és megy a keresztre.
A megváltás elfogadása után az ember elkezdi teremni a Lélek gyümölcsét, ami ellen már nincs törvény.
..........
'Barabás!' Hah, már nem a rém hívása.
Ezer torokból tör ki: Ó, elég!
Ez a halál! Jön értem. Sírom ássa
és nem kiálthatok felé: Ne még!
Most! Súlyos léptek... fegyver csörrenése...
csikordul a zár... szoborrá meredt
minden tagom... egy érdes hang: 'Barabás,
szabad lettél. Le a bilincseket!'
Először mint egy álom. De lehullnak
mégis. Tántorgó lábaim előtt
kitárt kapu áll. Ott kinn vár az élet.
Rám vár. Előre! Hadd köszöntsem őt!
Merre? Hová? Nagy céltalan örömmel
rohantam, mígnem bősz tömegbe vitt,
zúgó tömegben torpant meg a lábam.
Pilátust láttam, népem véneit...
S ott állt egy ember: nagy, szúró tövissel
megkoronázott, véres, tört alak.
Vállán vörös palást, kezébe nádszál.
Hogy le nem roskad annyi kin alatt!
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más, mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki Ő? Mit véthetett?
Valaki szól: 'A Názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabás helyett.'
Oly hosszú út vezet a Golgotára...
Én végigjártam. Két lázas szemem
odatapadt vonagló alakjára,
ott égett minden gyilkoló szegen.
És nem tudtam többé levenni róla.
A szemek fénye... az a szent ajak...
a hulló vér... Múlott a perc, az óra.
Felejthetetlen percek és szavak.
A szívemen gigászi nagyra nőttek
láttán kemény, hideg gránithegyek:
Helyettem! Énhelyettem! Énhelyettem!
Hogy én éljek, hogy én szabad legyek!
Mikor utolsót vonaglott a teste,
mikor már minden elvégeztetett,
mentem alá a gyász hegyéről én is.
- S ölbe vettem egy síró gyermeket...
Megsimogattam... lázadó kezemmel,
mely azelőtt csak gyilkolt és rabolt.
S akkor tudtam meg, hogy Barabás meghalt.
Az ő testét fedi a sziklabolt.
Már csak szeretni, simogatni vágytam,
haladni csendesen, mint Ő haladt,
aki helyettem roskadt le a porba
Golgota utján a kereszt alatt.
Helyettem. Énhelyettem! Énhelyettem!
Ez a szó zengi át életem.
- Napfény gyanánt ez tündököl felettem,
s ez nyitja meg a mennyet is nekem.
'Ki az? Ki zörget?' - kérdik majd. 'Barabás,
aki helyett a Krisztus vérezett.'
S kitárják akkor ujjongó örömmel
a gyöngykaput fehér angyalkezek.