ennyivolt írta:
Van úgy, hogy az embernek szétfoszlanak az álmai.
Van úgy, hogy az embernek kettétörik az élete.
Van úgy, hogy az embernek semmissé válnak a céljai.
Van úgy, hogy az ember hazugságban él a semmiért.
S van úgy, hogy az ember feladja.
Én ilyen vagyok.
Kedves ennyivolt!
Sejtem, milyen idétlenül fog hatni, amit írni fogok. Bizonyára sokan próbáltak erőt önteni beléd, nyilván privátban is. Nem tudom, milyen sikerrel. Hogy miért gondolom, hogy idétlenül fog hatni, amit mondani készülök, ahhoz hadd emlegessem fel, amit akkor írtam, amikor agyműtött anyám halálán volt: ”te meghalsz, én írok erről egy verset.” Hogy lásd, tudom, mi a különbség.
Arról fogok írni, hogy most érkeztünk vissza a nyaralásból. Egyebek mellett elmentünk Szlovéniába, arra a helyre, amibe régóta szerelmesek vagyunk családilag: a hármas (olasz, szlovén, osztrák) határhoz. A hegyek ott ezerfélék. Anyagukban is, de a növényzet is szinte százméterenként változik, ahogy emelkedünk, egészen a fahatárig, majd feljebb a teljes kopárságig. Aztán a fények! A hideg, fehér, szúrós délelőttitől a meleg, mézszerű, sűrű délutániig, a párás félhomályig, s a mélykékig este.
A lét széléről természetes, hogy nem fogod beleélni magad az én élményeimbe. Nem is ezért írom le ezt. Csak azt akarom elmagyarázni, hogy a hegy gyönyörű ugyan, de van egy baja: meg kell mászni.
Ott vannak azok a sikamlós gyökerek, a meredek oldalak, mozgó kövek, rohadó avar. Mire felértünk – végül nem is a fő csúcsra, csak egy mellékre – térdben roggyantan, lesántulva stb., forrt bennem a méreg, százszor jött fel bennem, hogy mi a rossebnek kellett ismét idejönnünk, ezerszer vissza akartam fordulni, elátkoztam Szlovéniát az összes gyönyörűségével stb.
Felértünk, és akkor ott volt alattunk a legszebb táj, amit valaha láttam. Hihetetlen szépségű körpanoráma. Az orom egyik oldaláról a legmagasabb hegyek fala, a másikon messze be lehetett látni Ausztriába - tavak, völgyek, városok végtelenje. Nem tudom elmondani.
A rohadó avar, sikamlós gyökerek, remegő láb stb. felől hiába próbálod elképzelni ezt a szépséget, nem tudod. De a remegő láb, roggyant térd, fáradtság nélkül nem is tapasztalod meg, ami ott megnyílik előtted. Nem a te erőfeszítésed hatására jön létre a szépség - csak úgy ott VAN. Ha nem viszel térképet magaddal, a fáradtság és düh miatt hajlamos vagy egy kisebb csúcsról is azt hinni, hogy ez az igazi, ennyi, nincs tovább, s csalódva kell látnod, hogy újabb és újabb magaslatok nyílnak meg – amik akkor már olyanok, mint a mélységek.
Valahogy így látom a te mostani helyzetedet is. Nemrég mondta itt valaki, hogy a latin altus magasságot és mélységet is jelent – így igaz.
Hiszem, sokan átélték itt közülünk, hogy életük legmélyebb pontja életük legfénylőbb magaslatának küszöbévé lett. Aztán, amikor a tetőre érkezel, tudni fogod, hogy az semmi korábbihoz nem hasonlítható.
Hadd idézzek végül Trausch Liza egyik igehirdetéséből:
„Egy kislánnyal utaztam egyszer a Balaton felé, aki soha nem látta még a Balatont. Emlékszem, az első pocsolyát látva Budapest után megkérdezte: ez a Balaton? Mondtam, hogy nem. Aztán a Velencei-tóhoz értünk, - ez a Balaton? Megint mondtam, hogy nem. Mikor a Balatonhoz értünk, egy szót nem kérdezett, csak szeme-szája elállt és azt mondta: ez a Balaton!
Azt hiszem, így vagyunk az élettel. Sok mindenre gondoljuk, hogy ez az élet. De ha egyszer találkozol az Élettel, nem fogsz kérdezni semmit. Akkor tudod, hogy mindig ezt kerested és mindig erre vágytál.”
Az Úr adja meg ezt az Életet neked, kedves nemennyivolt!
Szeretettel:
nemosineX
), nézd, és hallgasd meg!