(folytatás)
Most különösképpen egy leányról szeretnék beszélni: Marikáról. Ahogy később elmondta, az evangélizáció előtti napon, amikor reggel a munkahelyére igyekezett – ahová vonattal járt -, az állomáson elhatározta, hogy a gyorsvonat elé veti magát. Ez a vonat menetrend szerint az előtt a személyvonat előtt szokott átszáguldani az állomáson, amivel ő járt be dolgozni. Ebben az elhatározásban állt a sínpárhoz, de hiába várt, a gyorsvonat nem jött. Azután a szokott időben bejött az ő vonata, és Marika felszállt.
A következő napon kezdődött az evangélizáció, és Marikát azonnal megragadta az Ige. Hét végére boldogan tett bizonyságot arról, hogy megtalálta Jézust, békességet, kibeszélhetetlen örömöt kapott. Ő volt az egyik, azok közül, akiknek a bizonyságtétele a legmegragadóbb volt.
Az evangélizáció végeztével hazamentem, s pár hét múlva értesítést kaptam, hogy Marikát bevitték az ideggyógyintézetbe. Megdöbbenve kérdeztem: miért? Így mondták el az esetet: Egy reggel felébredve hangosan kiáltozni kezdett – Elkárhozom, nincsenek megbocsátva a bűneim! – Kétségbeesésének és sírásának nem tudtak véget vetni. Azután beszállították őt az intézetbe. Azonnal világos lett előttem, ezen a lányon nem tudnak ott segíteni. Arra kértem azt, aki a hírt hozta, hogy próbálják meg kihozni az intézetből, és elhozni hozzánk.
Marika saját felelősségére hagyta ott az ideggyógyintézetet. Első beszélgetésünk után kiderült, kicsi korától kezdve tele volt az élete babonás ördögi dolgokkal. Azonkívül, hogy szülei kisgyermek korában a legkülönbözőbb babonás dolgokat csinálták vele, saját maga is jósoltatott, és belekerült a Sátán hatalmába. Amikor Jézus vére alá tettük ezeket a bűnöket, Marika felszabadult. Azon a napon boldogan vallotta, hogy meg vannak bocsátva a bűnei, és örök élete van.
De az ellenség nem hagyja el könnyen áldozatát, másnapra újra elsötétedett előtte minden. Kételkedések fogták el. Bizonytalanságában sokszor mondta: „Minden hiába, érzem, tudom, hogy még nincs megbocsátva, belül minden üres. Tudom milyen volt Jézussal, most Ő már nincs bennem.” Többször beszélt arról, hogy elkövette a Szentlélek elleni bűnt, és amit az evangélizáción kapott, elvesztette. Beszélgetés után a közös imádságra minden kivilágosodott, azután újra hatalmukba vették a gyötrő gondolatok. Napokon keresztül tartott ez a belső hullámzás. Az arca is kétféle arc volt. Csak rá kellett nézni, és azonnal tudtam, milyen állapotban van. Volt, amikor az evangélizáció idejének a ragyogása visszatért az arcára, volt, amikor egészen sötét arccal járt és sírt. Úgy látszott, nincs kiút ebből az állapotból. A hét eltelt, amit nálunk töltött, és Marika nem volt ugyan veszélyes állapotban, de nem is jutott teljes szabadulásra.
Lehet így élni, talán dolgozni is, hiszen sajnos, sokan élnek ebben az állapotban. Most arról volt szó, kérjen-e még egy hét szabadságot, vagy menjen haza. Az Úr elé álltam ezzel a kérdéssel, a válasza ez volt: „Elmegyek és meggyógyítom őt.” Azt mondtam Marikának: nyugodtan hazamehetsz, Jézus azt mondta, elmegy és meggyógyít.
Marika hazament. Hetek múlta el, és nem kaptam tőle hírt. De naponta hálát adtam érte, hogy igaz, amit az Úr mondott. Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor levél jött Marikától: „Nem tudom, mi történt velem, egyik reggel, amint olvastam az Igét, váratlanul tele lett a szívem örömmel, tudtam, hogy megszabadultam. Azóta boldog vagyok.”
Igazak az Ő ígéretei – elment, és megszabadította őt. Évek teltek el azóta, Marika boldog, szabad gyermeke az Úrnak.
(…)
Ezekben az időkben többször hívtak el vidéki lelkészek evangelizálni egy-egy hétre. A megnövekedett szolgálat – az otthoni és a vidéki – több fáradságot, több erőt követelt, és így 1968 tavaszán elmentem három-négy napra pihenni. A Balaton mellé hívtak meg hívő testvérek, és úgy láttam, ez az a hely, ahol Isten testileg-lelkileg meg akar pihentetni. Tudtam, hogy megfáradtam. Szeretem Jézust, Neki szolgálok, Övé az egész életem, de valahogy nem úgy, mint azelőtt. Az a személyes, valóságos kapcsolat hiányzott akkor. Ezért mentem el várakozással, örömmel arra a pár napra, a szívemben azzal a vággyal, hogy egészen egyedül lehessek Jézussal. Az volt a kérésem az Úrhoz, adja meg, hogy ne kelljen emberrel beszélnem. Annyira körül voltam véve a szolgálatban, hogy mérhetetlen nagy volt bennem a vágy a csend után Ő előtte. Amikor odaérkeztem, kisség csalódott voltam. A ház asszonya kedvesen beszélgetve fogadott, reggelizés közben is mondogatta saját élete problémáit, élményeit az Úrral, és magamban folyton azért imádkoztam, hogy hagyná már abba, hogy tudnék csendben lenni.
Amikor végre oda jutottam, hogy kifeküdhettem a kertbe egy nyugágyra, egy könyvet vettem a kezembe, amely Jézus nevéről szólt. Soha nem fogom elfelejteni azt az egy mondatot, amellyel az Úr akkor ott utolért engem. Valahogy így hangzott az a mondat: „Az igehirdetésed lehet teljesen tiszta, teljesen Krisztus-központú, keresztközpontú, de ha az élő Jézus Krisztus nincs jelen, akkor csak betű, amely öl.” Becsuktam a könyvet, és ez a mondat át- meg átjárta a szívemet. Úgy éreztem magamat, mint egy bogár, amelyet keresztülszúrtak. Csendben csak ennyit mondtam: Uram, ez vagyok. Tudom, hogy igehirdetésemben Krisztusról beszélek, az Ő váltsághaláláról, tudom, hogy a bűnről, a kegyelemről van szó. De sokszor, sokszor nem vagyok biztos abban, hogy az élő Jézus Krisztus jelen van-e?
Isten ítélete szétvágott akkor bennem mindent. Megláttam, hogy mennyi gondolat van a szolgálatomban a saját értelmemből, mennyi az érzelemvilágomból. Megláttam, hogy milyen mérhetetlenül szennyes, önmagammal szennyezett az egész életem. Olyan öröm, hogy az Úr összetör, de be is kötöz. Olyan jó, hogy nem csak megsebzett az alatt a pár nap alatt Igéjével, de meg is gyógyított.
Nem fogom elfelejteni azokat a magányos sétákat a Balaton partján, amikor újra átéltem, hogy mennyire szeretem Jézust. És átéltem, hogy milyen kimondhatatlanul szeret Ő engem. Ennek a pár napnak az emlékeképpen maradt meg a szívemben ez a régi ének: „Kéklő tengernek partján, ott, hol mosolyog az Ég, Ott kérdezte meg Jézus: Péter, szeretsz-e még?”
Megújulva térhettem haza, úgy, mint aki nagyon mélyen tudja, hogy egészen Jézushoz tartozik, akinek senkije sincs Rajta kívül ezen a Földön. Úgy mehettem haza, mint aki megtapasztalta, hogy nagyobb a második szeretet az elsőnél, mélyebben, tisztábban, teljesebben szerethettem Őt.
(…)
Emlékszem arra a napra, amikor egyszer együtt jöttem fel valakivel a völgyből, aki pár napig volt nálunk. És ahogyan látta a réten kapirgáló csirkéinket, tyúkjainkat, megkérdezte: Ezek a mi tyúkjaink? Olyan jó volt kicsit csodálkozva, de örömmel válaszolni: Igen, a mieink. Ugyanúgy a tieid, mint az enyéim. Szeretném egyre jobban megtanulni azt, hogy az „én” helyett „mi”(…)
Ezekben az időkben sok, idegileg kimerült beteg keresett nálunk pihenést, megerősödést, szabadulást. Az egyik alkalommal levélben kértek meg arra, hogy egy hetet tölthessen nálunk egy olyan asszony, aki idegállapota miatt nem tudta folytatni a következő tanévben a tanítást. Amikor elcsendesedtünk, úgy láttuk, hogy vállalhattuk ezt a szolgálatot. Kimentem Ilonka elé az állomásra. Egy kétségbeesett arcú asszony szállt le a vonatról, aki megérkezése pillanatától tele volt panasszal. Elvettem a táskáját, úgy mentünk együtt. A húszperces út nagyon nehéznek tűnt neki. Sokszor kellett megállnunk útközben, pedig nem lehetett több negyvenévesnél.
Már útközben megszerettem Ilonkát. Lelkileg érzékeny, finom gondolkozású ember volt. De úgy éreztem, súlyosan sérült valahol. Úgy is bántunk vele az első napokban, mint egy sebesülttel. Nem nagyon kérdeztük, faggattuk, hadd hallgassa az Igét, hadd beszélhessen vele az Úr.
Már az első étkezésnél csodálkozva láttuk, hogy nem mer megenni semmit. Ezért vagy azért, minden ártott neki. Hiányzott a komfort, a testi kényelem, a folyóvíz, a villany. Az esti mosakodásnál kiderült, hogy szenvedést jelent neki, ha olyan lavórban kell mosakodnia, amiben más is mosakodik. Józanul nem is lehet elképzelni, mennyi minden jelenthet szenvedést egy embernek. Sokszor felsóhajtott: „Nagy megpróbáltatás számomra, hogy itt kell lennem. Nem tudom, hogyan bírom ki!” Csodálkozva néztünk rá, mi kimondhatatlanul boldogok vagyunk, hogy itt lehetünk. Eddig senki sem mondta, hogy nehéz nálunk lenni.
Így ment ez napról napra. Az Ige, az együttes imádság jót tett neki, de a külső dolgokat nehezen viselte.
Egy reggel elutaztam szolgálatra. Amikor indulni akartam, megint tele volt panasszal. Kibírhatatlan éjszakája volt, nem is tudja, nem megy-e haza.
Nem tudom már, mi volt az Ige aznap, de határozott üzenet volt a lelki és testi ember harcáról. Magam számára is érthetetlenül nagyon keményen beszéltem vele. Megmondtam, nincs értelme, hogy itt maradjon, ha nem hajlandó szembefordulni önmagával. Megmondtam, hogy életében a test uralkodik, pedig mióta Isten gyermeke már. Testén keresztül az Ördög egyre nagyobb félelembe és egyre súlyosabb megkötözöttségbe viszi.
Az állomás felé vezető úton vádoltam magam, amiért ilyen keményen beszéltem vele. Különös volt, hogy belül, a szívemben nagy öröm volt, a Lélek helyeslése. (Nyilván nem a kemény beszéd miatti lelkiismeret furdalás, hanem a feddés helyénvalósága miatt. – M. Z. megj.) Következő nap, amikor hazaértem, azt gondoltam, nem is fogom már itt találni Ilonkát. Biztosan megsértődött és hazament.
De nem úgy történt. Nálunk volt, egészen másként, mint eddig. Megtanult hit által szembefordulni önmagával, szabályszerűen harcolni és győzni.
Körülbelül fél év telt el, mikor Ilonka újra kijött hozzánk. Most már egyedül jött, nem kellett kísérni. Hálától ragyogó arccal mondta: „Útközben azon gondolkoztam, egy évvel ezelőtt hogyan jöttem végig ezen az úton. Arra gondoltam, ha térden állva tenném meg ezt az utat a házig, akkor sem volnék elég hálás az Úrnak azért, amit velem tett.”
(…)
Édesanyámnak Németországban élt az egyetlen nővére, és úgy látta, mielőtt meghalna, szeretné még egyszer meglátogatni. Akkor édesanyám már elég nagyot hallott. Az ő szobájában beszélgetett valakivel, és én az ajtón keresztül mindent hallottam. Ezt mondta: „Egyedül nem tudok már elmenni, de Liza elkísérhetne.” Válaszolok az ajtón keresztül: „DE nem kísérlek el.” Édesanyám: „Ha az Úr mondaná Lizának, biztosan elkísérne.” Újból ott van bennem: én nem.
Ebben a dologban értettem meg először, milyen rettenetes nehézség vezetésünkben a nagy akarás. Úgy éreztem, hogy az időm az Úré, és így nem tudok heteket külföldön tölteni.
Aznap az esti Ige ez volt: „Ha valaki azt mondja atyjának vagy anyjának: Korbán (azaz templomi ajándék) az, amivel megsegíthetnélek; úgy már nem engeditek, hogy az atyjával vagy anyjával valami jót tegyen” (Mk 7,11-12), „Az ilyen akár ne is tisztelje az ő atyját vagy anyját” (Mt 15,5).
Döbbenetes volt. Templomi ajándékkal nem akarom édesanyámat megsegíteni. Ettől kezdve úgy láttam, mennem kell, de nem akartam. Iszonyú zűrzavar keletkezett a vezetésemben: egyik nap igen, a másikban nem.
Végre beadtam az útlevélkérést. Nem tudtam, hogy ötszáz forintot kell befizetni. Azt hittem, csak akkor, ha készen van. Amikor kérték tőlem az összeget, rájöttem, hogy nincs nálam annyi pénz. Az volt bennem, hogy így állít le az Úr. Mégsem adom be. Mivel bizonytalan voltam, arra gondoltam, hogy kölcsönkérek a nővéremtől.
Rettenetes volt, arra gondoltam, most lépem át Isten akaratát. Kölcsönkértem és beadtam a kérelmet.
Belső gyötrelmekkel igyekeztem hazafelé. Útközben valamit keresgéltem a táskámban, megtaláltam az ötszáz forintot. Amikor kellett, nem ott kerestem, ahol volt. Tehát mégis akarja az Úr? Ebből az egy példából meg lehet látni, milyen rettenetesen megzavarja az ember akarata Isten vezetését.
Amikor mégis elutaztunk, és a vonat végigszaladt a magyar földön, az ablakon kinézve potyogtak a könnyeim. Akkor éltem át, mennyire szeretem ezt az országot, ahová Isten állított, és a szolgálatot, amit rám bízott. Pár héttel előtte történt talán. Életemben először ébredtem rá arra, hogy a szolgálat is lehet bálvány. Akkor éreztem meg, hogy a munkámat Jézusnál is jobban kezdtem szeretni. Ekkor tette fel nekem Isten ezt a kérdést: „Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Őszintén csak ezt válaszolhattam volna: Nem. Újra döntenem kellett, és mindent otthagyni Őérte.
Hogy mennyire gonosz az ember szíve, akkor tapasztaltam meg újra, amikor kint, Németországban is, ha valami nem úgy ment, ahogy én szerettem volna, a csendben azt gondoltam: ugye megmondtam, hogy nem jövök ide. Eszembe jutott Jónás, akinek a nagy ninivei ébredés után is „igaza volt”.
Abban az öregotthonban, ahol a nagynéném lakott, szabad volt az öregeknek hirdetnem az Igét. Sokan voltak olyanok, akik soha nem hallottak még élő igehirdetést. Az egyik öreg azt mondta egy igehirdetésem után: „Nem is az a legjobb, amit mond, hanem az, ami közben kiárad felénk.”
Talán legemlékezetesebb ebből az időből a nagynénémmel való beszélgetésem. Három nappal elutazásunk előtt – mint ahogy addig is sokszor – Jézusról beszélgettünk. Többek között elmondtam neki a babonás és ördögi dolgok nagy veszélyét. Nevetve válaszolt: „Gyermekkoromben asztalt táncoltattam, de ez semmi, csak játék. Vannak nekem ennél sokkal nagyobb bűneim is.”
Eközben úgy ültem mellette, tudtam, hogy nem lesz többé alkalmam vele beszélgetni. Egy percig csendben voltam és arra gondoltam, milyen súlyos bűnt követett el, és nem érzi annak a veszélyét.
Azt mondtam: „Ha én most megsértenélek téged valamivel, de nem veszem észre, s te azt mondod, hogy az előbb súlyosan megsértettelek – akkor én feltétlenül bocsánatot kérek tőled. Látod, Isten azt mondja most neked, hogy ezzel a gyermekkori játékkal megsértettél engem. Hajlandó vagy-e Tőle bocsánatot kérni? Mindig a sértett fél jogosult arra, hogy megmondja, mivel sértették meg.” Csodálkozva nézett rám, és azt mondta: Így igen. Együtt imádkoztunk, és bocsánatot kértünk.
Pár hónappal ezután a beszélgetés után meghalt! És én nem akartam menni Németországba!
Ha az út után megkérdezték itthon, hogy mi volt a legboldogabb emlékem a németországi úton – azt kellett mondanom, hogy az a pillanat, amikor visszajövet a határon megláttam az első fináncot. Abban az időben értettem meg, hogy Isten ennek az országnak egyszerű falusi népe mellé állított engem. Ez előtt az út előtt nem tudtam, hogy mennyire szeretem őket. Németországban hiába akartak elvinni városnézőbe, kirándulni, hiába voltak gyönyörű tájak, semmi nem érdekelt. Akkor értettem meg, hogy senki nem veheti el a szívemet azoktól, akiknek Isten odaadta.
(…)
Egy másik vidék, ahol Isten ébredést kezdett, egy Duna-Tisza közötti falu volt. Nem emlékszem már, hogy kerültem oda először, csak arra emlékszem, hogy amikor a lelkészlakásba beléptem, egy nagyon modern, világi külsejű asszony fogadott. Úgy éreztem magam, mint aki teljesen idegenbe került, és azt gondoltam nehéz lesz együtt szolgálni ezekkel az emberekkel. Olyan távolállóknak láttam őket. Három faluban kellet egymás után hirdetnem az Igét estéről estére. A fiatal lelkész vitt egyik helyről a másikra, és mindenütt megteltek a termek falusi emberekkel, asszonyokkal, akik szomjasan hallgatták az Igét. Isten Igéje megragadta a szívüket, és amikor a hét végén döntésre hívták fel őket, sokan voltak, akik elfogadták Jézus Krisztust Megváltójuknak.
Ez a munka folyik tovább, most is térnek meg emberek. A legnagyobb örömöm mégis a fiatal lelkészfeleség volt. Amikor egy másik alkalommal visszamentem hozzájuk, hogy újra szolgáljak közöttük, egészen új asszonyt találtam. Külsejében és belsejében teljesen megváltozott. Nem érdekelte őt más, csak az Isten ügye, és az Ő országa. Örömmel mondta el, hogy eladták a televíziót, világos utasítást kaptak erre Istentől, és azon a pénzen kerékpárt vett, hogy azzal látogathassa a falu asszonyait. Nagyon ritkán láttam ilyen embert, aki ennyire égett az Úrért. Elkísért minden utamon, és ő maga beszélt arról, hogy melyik asszony, milyen állapotban van, és mire volna szüksége. Munkatársat, szívvel-lélekkel teljes munkatársat találtam benne. Mind a ketten, férjével együtt, teljesen megújultak. Mozgatják a környéket is, innen-onnan hívások érkeznek, olyanoktól, akik szeretnének megújulni, és gyülekezetükben is újulást átélni.
(…)
Egy nyári csendes héten egy kisleány jelent meg közöttünk. 15-16 évesnek látszott, pedig már a 26-ot is betöltötte. Amikor elmondta az életét, nagyon megdöbbentett, mert igen sokféle életről hallottam, de ilyen életről keveset. Az édesanyja elhagyta őt mindjárt születése után. Lelencházban és nevelőszülőknél nevelkedett.
Mivel sehol nem kapott szeretetet, mindent megpróbált azért, hogy valahol szeressék. A kórházakban, ahol többször megfordult, tapasztalta a leginkább, hogy törődnek vele. Ezért mindent megtett, hogy kórházba kerüljön. Mosóport fecskendezett a bőre alá úgy, hogy az orvosok nem tudták, miért kiütéses állandóan a bőre. Tűt dugott a fejbőre alá. Ma már nem is tudok visszaemlékezni minden rémes tettére, amiket elmondott, hogy újra kórházba kerüljön.
Férjhez ment egy öreg emberhez, azután elvált. 24 éves korára már mindent végigpróbált, és mindenütt csalódott. Ekkor hallott valakin keresztül Jézusról, és így került hozzánk.
Ittléte alatt az volt a nehéz, hogy nem lehetett tőle sehová mozdulnom, mert állandóan a nyomomban volt. Folyton beszélt és kérdezett. Még mindig mindent megtett azért, hogy szeressék. Amikor Jézus szeretetét megismerte, úgy érezte, hogy mindig ezt kereste. Bűnvallása után meglátta, hogy hazugságait, csalásait a kórházban is el kell mondania azoknak is, akikkel szemben elkövette. Amikor a főorvosnak mindent elmondott, a főorvos azt mondta: maradjon ott. Legyen ápolónő, végezze el a tanfolyamot. Ez meg is történt, azóta Marika a kórházban ápolónő. Bukásai azóta is vannak, de mindig visszatalál; haza Jézushoz, akin keresztül szabadulást kapott.
Vele kapcsolatban van egy érdekes emlékem. Amikor pár évvel ezelőtt nálunk volt egy csendes-héten, egyik reggel leszaladnak hozzám a társai, hogy Mari önkívületi állapotban van, rángógörcsei vannak. A reggeli idő mindig a legnehezebb nálunk. Akkor mindenki egyszerre kérdez, beindul a nap, sokféle problémájával, és ebben a zűrzavarban nem fordultam az Úrhoz megkérdezni, hogy mit tegyek, hanem magam döntöttem. Fölmentem injekciót adni neki. Rövid meggondolás után megállapítottam, hogy egy Nospát és Seduxent adok be, hogy a görcs elmúljon, és megnyugodjék.
A reggeli zűrzavarban fecskendőt főzni, injekciót felszívni, átszaladni a másik házba, beadni, mind időt vett igénybe. Amikor felérek, megkérem a szobatársait, fogják le, amíg beadom. Amint a tűvel hozzáérek, egyerős rúgással kivágja a kezemből a fecskendőt. Mondtam a társainak, hogy erősebben kellett volna lefogni, most kezdhetek mindent elölről. Mivel egy kis „miért” maradt a szívemben, odafordultam az Úrhoz. Azután két Nospát adtam neki. Sikerült.
A reggelinél mellettem ült Marika. Nem tudta, mi történt vele. Beszélgetés közben megemlíti: „Tetszik tudni, én Seduxen-érzékeny vagyok. A lélegzetem is elállt. Egy másodpercen múlt, és hívhattam volna a mentőt. Újra megértettem, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” És azt is, hogy milyen kegyelmes az Úr. Ő ütötte ki kezemből a fecskendőt.
Marika minden nagy ünnepet nálunk töltött. Úgy látja, hogy ez az ő otthona. Ha váratlanul beállít, csak ezt mondja: Hazajöttem. Leveleit ezzel kezdi: Drága Édesanyám!
Hosszú évek óta látom, hogy szertelen lényét hogyan csendesíti az Úr, és csodálhatom benne Isten munkáját.
Bűnökkel teli életből igen sok betegség maradt Mari életében. Rengeteg gyógyszert szedett be, de azokat is teljesen szeszélyesen, vagy nagyon sokat, vagy semmit. Nagyon sokszor, amikor a karácsonyt nálunk töltötte, mentő vitte el. Évek teltek el, évente többször jelent meg nálunk, de egyre rosszabbul lett. Az utolsó emlékem vele kapcsolatban, hogy egy miskolci szolgálatom alkalmával teljes bizonyosságom lett, hogy át kell mennem hozzá Nyíregyházára, ahol kórházban feküdt. Csak késő délután tudtam bemenni a kórházba, féltem, hogy nem fognak beengedni. Isten csodálatosan elintézte, hogy tudtam vele beszélni. Mindnyájan tudtuk akkor, hogy állapota halálos.
Komolyan megkérdeztem, van-e valami rendezetlen az életében? És tudja-e, hogy meg kell állnia Isten színe előtt? Nyugodtan válaszolt, hogy tudja, és boldogan készül rá. Nincs semmi rendezetlen bűn, ami nyomná a lelkiismeretét. Ahogy utoljára imádkoztunk, mind a ketten tudtuk, hogy csak az Úrnál fogjuk viszontlátni egymást.
(…)
Sajnos nem mindenütt munkálkodnak együtt a lelkipásztorok az Isten ügyével. Több helyen ellenségként állnak szemben Isten népével: Olyan sokszor kellett felismernem azt a bűnt, ami Jézus Krisztus idejében is jellemezte a papokat, farizeusokat, írástudókat. Egyszer így olvastam egy könyvben: Irigység – ez a Krisztus-gyilkos bűn. Ezzel a bűnnel sokat találkoztam. Elsősorban a saját szívemben, de nagyon sok szolgáló emberben is. Vannak olyan városok, falvak, ahol a lelkész akarata ellenére ébred a gyülekezet, ahol kicsi közösségekben vannak együtt, és Istennek egy-egy gyermeke vezeti őket, akit Ő állított oda pásztorként. Olyan jó, hogy Isten építi az Ő országát velünk vagy nélkülünk. Az Ő Igéje nincs bilincsbe verve.
Egy Hajdúszoboszlón tartott szolgálók hete után másnap, vasárnap, egy Békés megyei faluban kellett csendes napot tartanom. Itt is, és a megyében több helyen is volt már evangélizációs hét. A lelkipásztor szombat délután Békéscsabán várt, hogy motorkerékpárral vigyen tovább. Este volt már, mire a parókiára értünk. A lelkipásztortól azt kértem, hogy mielőbb lepihenhessek, hiszen kimerítő hét után voltam. A lelkipásztor pedig csak annyit közölt velem: Szó sem lehet róla! A gyülekezet már egy órája együtt énekel a templomban, és várja a szolgálatát.
(…)
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|