Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)
- (12.) részlet -
Ki a felebarátom?
(Lukács 10)
Tizenhét folopa falu található elszórtan több mint 3800 négyzetkilométernyi egyenetlen, hegyvidékes dzsungelben. E falvak mindegyike körülbelül háromszáz főnyi lakossággal rendelkezik. Védelmi okokból csaknem kizárólag meredek hegyhátak tetejére települtek. Az ilyen helyek nehezebben elérhetők. Mindegyik falu egyfajta „parancsnoki központként” működik, melyet a „hosszú ház” irányít, ahol a férfiak laknak. Régebben a folopa falvak rendszeresen harcoltak egymással, esetenként másik nyelvcsoportbeliekkel. Ugyanakkor szövetségeseik is voltak a környező folopa, illetve más nyelvű falvak között.
Pápua Új-Guinea minden társadalmára jellemző a jól nyomon követhető rokoni kapcsolatok hálója. A kisgyermekek hamar megtanulják, hogy kivel állnak rokonságban, és azt is, hogy ez mivel jár – ajándékokkal, menyasszonypénzzel, segítséggel, védelemmel, vagy bármilyen egyéb felelősséggel. Ha egy lánytestvér egy másik törzsbe megy feleségül egy másik faluba, ez olyan területre terjesztheti ki a rokoni kapcsolatokat, ahol addig még nem voltak jelen. Ez pedig majd egy napon egy tál ételt, szállást, esetleg még ennél is többet jelenthet.
A baráti szomszédok – folopa nyelven be whi -, és az ellenségek – bóe whi – megkülönböztetése régebbre nyúlik vissza, mint hogy bárki is emlékezhetne rá. És bár új törvényt vezettek be az országba, amely pontot tett a háborúk és rajtaütések végére, amelyek kétheti gyakorisággal fenyegették a falvakat, az évszázados gyűlölködések nem halnak ki könnyen.
Woposaleban van egy kis repülőgép-felszállópálya, ezért rendszeresen érkezik a faluba rizs, konzervhal vagy ruhaféle, amivel feltölthetik apró üzletüket. Woposale egynapi járóföldre van Fukutaotól. Egyenetlen, meredek ösvény vezet oda, a fukutaoi férfiak mégis inkább visszatérnek a falujukba, minthogy ott töltsék az éjszakát. Ha mégis rákényszerülnek, mindig a lelkésznél kérnek szállást. Woposale valamikor ellenséges falu volt, illetve az a szövetséges, ahova Sete lakosságának maradéka menekült, amikor a fukutaoiak kiirtották a falujukat még a kormány beavatkozása előtti időkben.
Néha a fukutaoiak elmennek egészen Eraveig, hátha sikerül eladniuk egy kazuárt valakinek, aki értékeli a tollait. Három napig tart az út, és két különböző nyelvcsoport – Samberigi és Pole – területén át vezet. Az első néhány falu, amelyen át kell haladniuk, hagyományosan ellenséges falvak voltak. A következőben van néhány szövetségesük. Mikor végre elérik Eravet, sosem tudják, mit fognak ott találni.
Erave a körzet központja. Van egy felszállópályája, egy egészségügyi ellátó állomása és egy nagy üzlete. Ennek köszönhetően a falu találkozóhellyé vált a környék falvaiban lakók számára – akik közül néhányan régi ellenségek. Természetesen a kormány felügyeletével a felszínen is megjelenő ellentétek általában a minimálisra csökkentek, de a varázslat fenyegetése még mindig ott lebeg a fejük felett. A látogatók felkeresik a helyi szövetségeseiket, szükség esetén náluk szállnak meg, s mindent megtesznek, hogy elkerüljék a találkozást az ellenségeikkel. Ha az Úr csak ennyit mondott volna: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet” (Máté 5:43) – ezek az emberek teljes szívükből egyetértettek volna. A folytatás azonban: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket”, meglehetősen forradalmian hangzott a folopák számára éppúgy, mint bárki másnak.
Egyszer nehezményezték, hogy barátságosan fogadtam néhány régi ellenséget, bár nekem sejtelmem sem volt, hogy kikkel állok szemben (és természetesen akkor sem tettem volna másképp, ha tudok róla).
Néhány idegen ment keresztül Fukutaon, és bekopogtak a házunkba, hogy kérjenek néhány szál gyufát. A környékbelieknek szinte soha sincs szüksége gyufára, hiszen a főzéshez való tűz folyamatosan ég a falvakban. Vagy legalábbis a mély parázs bármikor feléleszthető. Egyedül akkor lehet valakinek szüksége gyufára, ha az erdőben akar éjszakázni. Még akkor is tud tüzet gyújtani gyufa nélkül, de gyufával kevesebb munkába kerül. Akkor nem gondoltam erre, csak később értettem meg, hogy az idegenek kéréséből nyilvánvalóan következett, hogy az éjszakát az erdőben fogják tölteni – tisztában voltak azzal, hogy Fukutaoban nem számíthatnak vendégszeretetre.
Adtam nekik gyufát. Az egész faluban elterjedt ennek a híre, és később az egyik idős ember figyelmeztetett, hogy nem volt helyes, amit tettem. Mikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy azok a férfiak Hala faluból jöttek, ami ősidők óta ellenségük volt.
Ilyen környezetben éltünk, amikor Lukács 10. fejezetéhez értünk, és az irgalmas samaritánus történetét kezdtük fordítani.
Nehezen küzdöttük át magunkat ezen a szakaszon. Bár könnyűnek ígérkezik az elején – mindössze egy egyszerű párbeszéd egy törvénytudó és Jézus között -, hamarosan nagy nehézségekkel találtuk magunkat szemben.
„Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: ’Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?’ Ő pedig ezt mondta neki: ’Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?’ Ő pedig így válaszolt: ’Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat!’ Jézus ezt mondta neki: ’Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz!’ Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: ’De ki a felebarátom?’” (Lukács 10:25-29)
Eddig a pontig nem okozott problémát a párbeszéd lefordítása. Itt azonban, amikor Jézus belekezd a példázatba, világosabbá kellett volna tennem, hogy egy újabb történet kezdődik a történeten belül. Lehet, hogy ez csak egy finom utalás formájában történik, de minden nyelv rendelkezik valamilyen eszközzel, amellyel jelzi az elbeszélés szintváltását, például a témaváltást, vagy azt, hogy újabb történet következik. Az angolban vagy a görögben többnyire elegendő a szövegkörnyezet (bár még így is tapasztalhatunk félreértéseket). A folopában viszont minden ki kell mondani. Az irgalmas samaritánus példázatának fordításakor azonban ezt elmulasztottuk.
A folytatás így hangzott:
„Válaszul Jézus ezt mondta neki: ’Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.’”Azt már tisztáztuk, hogy más kultúrákban az emberek néha kirabolják egymást, de nem ölik meg.
„Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte.”
Ezen a vidéken az út fogalma szinte ismeretlen, az ösvények viszont olyan keskenyek, hogy az asztalnál ülő férfiak képzeletében a papnak komoly erőfeszítésébe került a kirabolt áldozatot megkerülni. Megbirkóztunk a fordítással, majd folytattuk.
„Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte.”Már beszélgettünk azelőtt a lévitákról, akik egy olyan „törzs” tagjai voltak, melynek különleges vallási megkülönböztetése és szerepe volt.
„Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.”Itt meg kellett állnunk, hogy tisztázzuk, kik is voltak a samaritánusok, a szomszédos Samária polgárai – és beszélnünk kellett arról az ellenségeskedésről is, amely már hosszú idő óta fennállt e két csoport között.
„Odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat.”Hirtelen megakadtunk. Nem ismertem a seb szó megfelelőjét, és csak hosszas magyarázkodás után sikerült rátalálni. Így próbálkoztam: „Egy olyan valami, ami fájdalmas, mint egy gyulladás, de nem az; olyan, mint a sérülés, de nem balesetből származik.”Megpróbálták felfogni. „Olvasd újra!” – kérték. Így hát újból elolvastam, s közben magyaráztam.
- A rablók ráugrottak – fejtegettem -, így ő most a földön hever, ott fekszik ezekkel a …sérülésekkel…ezekkel a rajta elkövetett támadás eredményeivel. De mi ez a szó?
- Mit használtak nála?
- Nem tudom. Miért fontos ez?
- Tudnunk kell, hogy mivel támadták meg, különben nem tudjuk megmondani a szót.
- Miért?
- Mert minden ettől függ. Ha lándzsát döftek bele, azt mondjuk: „ahol a lándzsa beleállt”; ha nyílvesszővel lőtték meg, azt így hívjuk: „ahol a nyílvessző állt”; ha fejszével ütötték le, úgy fejezzük ki: „ahol a fejsze állt”. Ha megmondod, mit használtak nála, megmondjuk a szót.
Nyilvánvalóan nem volt egyetlen, általános szavuk a „sebre”, de az Írás nem beszél arról, hogyan történt. Az eredeti elbeszélésben ez nem játszott fontos szerepet.
Így hát megpróbáltuk kitalálni.
- Mondjuk, hogy lándzsa volt – ajánlottam.
- És mégis életben maradt a férfi? – kérdezték az idősebbek, akik ezen a téren a legtöbb tapasztalattal rendelkeztek.
- Igen – válaszoltam.
- Akkor nem lehetett lándzsa. A lándzsától minden valószínűség szerint meghalt volna.
- Lehet, hogy egy nyílvessző volt – próbálkoztam.
- Nem, ha nyílvesszőt használtak volna, utána ki kellett volna húzniuk. Van ott szó nyilak kihúzásáról?
- Nincs. Mit gondoltok a tőrről?
- Nem lehetett – rázták a fejüket -, azt sem élhette volna túl.
- És a fejsze?
- Lehetetlen. Ha fejszét használtak volna, azonnal szörnyethal.
- Akkor lehet, hogy csak a puszta kezükkel megverték – javasoltam végül.
- Nem – tiltakoztak -, akkor csak dudorok és ütésnyomok maradtak volna rajta, de ezek nem nyíltak, nem olyanok, amibe a samaritánus gyógyszert önthetett volna.
- Akkor ti mondjátok meg nekem, mire gondoltok.
- Nos, ott feküdt az úton, félholtan, vérezve, de még mindig életben. Biztosan bunkósbottal verték meg.
Általános egyetértés fogadta ezt a változatot, amit rögtön leírtam: nópuli daayale tiki, „ahol a bunkósbot állt”. Továbbolvastunk.
„Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked!” (Lukács 10:34-35)
Ez sem volt könnyű. Mikor felnéztem, felfigyeltem arra a jól ismert üres tekintetre a körülöttem ülők szemében. Valamit ismét nem értettek. Akkor jöttem rá, hogy mi lehet az, amikor a „fogadó” szóhoz értünk. Ebben a társadalomban egyszerűen nincs ehhez fogható. Míg a barátok és törzstestvérek iránti vendégszeretet fontos és természetes, egy hely elkülönítése az idegenek elszállásolására tőlük teljesen távol álló gondolatnak tűnt. Az pedig, hogy pénzt fizetnek a vendéglátásért, fényévnyi távolságra állt attól, ami valaha is eszükbe jutott.
De tovább kellett haladnunk. Mivel nem volt szavunk a fogadóra, körül kellett írnunk a jelentését. Ezt írtam: „egy ház, ahol úton levő személyek megalhatnak, és ahol ezért fizetniük kell”. Nem valami gördülékeny, de mit lehet tenni?
Végre eljutottunk a történet csattanójához:
„Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?”Várakozóan néztem a körülöttem ülőkre, azt hittem egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutnak, mint a törvénytudó, de tévedtem.
Awiame Ali megkockáztatta:
- A fogadós?
Látva zavaromat, valaki megszólalt:
- A törvénytudó!
Ekkor jöttem rá, hogy azért nem értették a példázatot, mert itt egy keretbe ágyazott történetről van szó, ami nem volt világos számukra. A történet három szereplője: a pap, a lévita, és a samaritánus. A példázat csupán függeléke a Jézus és a törvénytudó közötti párbeszédnek, ahhoz azonban,hogy ezt mindenki megérthesse, ezt nyelvtanilag is jeleznünk kellett.
Ezután lefordítottuk az utolsó verset: „Ő így felelt: ’Az, aki irgalmas volt hozzá.’ Jézus erre ezt mondta neki: ’Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!’”Végre elkészültünk. A Biblia-házban most már minden jelenlevő tudta, hogy ki mit mondott, kinek és mikor, miféle sebe volt az embernek, milyen hely volt az, ahol megszállhattak a vendégek, és miért fizetett a samaritánus pénzt a fogadósnak. Az utolsó mondatot volt a legkönnyebb lefordítani, de a legnehezebb megvalósítani.
A legtöbb folopa szívesen elbújt volna a törvénytudó által feltett kérdés mögé. De talán mindannyian emögé bújunk. Ki a mi be whink, „felebarátunk”, és ki a bóe whink, „ellenségünk”? Jézus egyértelművé tette, hogy az ellenségünk is a felebarátunk, vagy – az adott helyzetre alkalmazva – felebarátunk az is, aki minket még mindig ellenségének tart, mi mégis barátként közeledünk hozzá.
***
Ugyan ki az közülünk, aki ezeket az alapvető, ugyanakkor magasztos eszméket maradéktalanul követi? A hívők között azonban határozott fejlődést tapasztaltam. Mikor ellenséges falvakon kell áthaladniuk, barátságosan viselkednek, és Istenre bízzák magukat. Emlékszem egy alkalomra, amikor befejeztük az Apostolok cselekedeteinek vázlatos fordítását, és ellenőrizni akartuk az érthetőségét. Hosszú utat tettünk meg folopa földön faluról falura járva, ahol még nem tudtak olvasni, és alig hallottak valamit a Bibliáról. Ezek főként ellenséges falvak voltak. A csoportunkban levő férfiak mégsem féltek, sőt nyitottak és közvetlenek voltak. Szívesen olvastak fel a Bibliából, és beszélgettek arról bárkivel, aki érdeklődött.
Teljesen természetes lett volna, ha valamilyen varázslatra gyanakodva megijednek, mégis bátrak voltak, és nem riadtak vissza attól, hogy egy régi ellenség felé kifejezzék szeretetüket.
Ez pedig az evangélium betéje.”
(folyt.)
|