A téma margójára érintőlegesen...
Egy régi húsvét Kolozsváron
„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.”
(Ézsaiás 1, 18b)
A Csak hazudni kéne című regényem alábbi részlete megtörtént esetet dolgoz fel. Egy három évtizeddel ezelőtti húsvéti kolozsvári látogatáson ismerhetik meg Paszkál történetét. Aktualitását – sajnos – nem kell indokolnom. Jó lenne, ha egy kicsit mindenki elcsendesedne.
„Doktor úr… történt valami, ami iszonyúan megrendített, és elgondolkoztatott. Egy volt évfolyamtársnőm férje, aki népművelőként dolgozott, meghívott, hogy tartsak felsőfokú francia nyelvű társalgási sorozatot egy-egy megadott francia filmről, vagy regényről. Boldogan kaptam az alkalmon, mert ritkán tudtam használni a nyelvet. Az esti francia társalgási órák után még beszélgettünk, az évfolyamtársnőm, Vera is gyakran eljött kocsival a férjéért. Paszkál egy nagyszerű, csillogó intellektusú, sármos férfi, és remek társalgó. Azután elkezdtünk négyesben összejárni, s egyszer megkértek: vinnénk el őket Erdélybe, tudták ugyanis, hogy mi gyakran megyünk. Egy Húsvétkor mentünk, az ő kocsijukkal, végigénekeltük az utat egészen Nagyváradig. Ott körbejártuk a várost, kerestük Paszkál szülőházát, de már nem volt meg, panelházak álltak a helyén. Attól fogva Paszkál elcsendesedett, előbb ugrattuk, kérdezgettük, de ő azt mondta, hogy fáradt, figyelnie kell, a Királyhágón vezetni nem sétagalopp. Mi iszogattunk is hárman valami jófajta házi pálinkát, élveztük a fenyvesek illatát, látványát, a patakokat, az egész csodát a harsogó, még zsengezöld tavaszban. Azután mi is elcsendesedtünk, és megálltunk pihenni egy tó mellett. Sohasem fogom elfelejteni azt a naplementét, a vörös kövek narancssárga ragyogását a mélyzöld vízen, és Márk rám zúduló színeit agysejtjeim fényérzékeny lencséin… Azután megérkeztünk kincses Kolozsvárra, s elszállásoltuk őket a barátainknál, egy református teológus professzornál és családjánál. Mi pedig készültünk a Györgyfalvi negyedbe, az unokatestvéremhez, Zsuzsihoz, aki egy panellakásban lakik, de ők ezeket blokklakásoknak nevezik.
De persze a házigazda, Kálmán és felesége nem engedtek el minket, az asztalon már ott párolgott a tárkonyos borjúleves, a konyhából pedig további ínycsiklandozó illatok szálltak be az ebédlőbe. – Ti aztán tudtok élni! – mondta Paszkál elismerően, Márk pedig nagyokat nyelt. – Hát nemcsak Krúdy ismerte a kulináris élvezeteket! – mondta Kálmán vidáman. – Legfeljebb ő tette híressé! – és a könyvespolcra mutatott, ahol ott sorakoztak a Krúdy kötetek is, mellettük pedig Márk dedikált könyve az íróról. Paszkál és Vera persze nem tudták azt, amit mi, hogy hosszú böjt előzte meg ezeket a lakomákat. És most nem Húsvétra gondolok, hanem mindig. Az erdélyi emberek akkor is erőn felül látják vendégül az anyaországból érkezetteket, ha a saját szájuktól vonják meg a falatot. A fejedelmi vacsora után kellemesen elbágyadtunk, s már nem igyekeztünk annyira elmenni, pedig a józan ész ezt diktálta volna! Másnap, Húsvét vasárnapján délelőtt azt az ünnepi istentiszteletet készültünk meghallgatni, amelyet Kálmán tartott a teológián. Délután Zsuzsi és Domi hívták meg az egész társaságot a Szamos parti kis nyaralójuk kertjébe, flekkensütésre. Én már tapasztalatból tudtam, hogy ennek az összejövetelnek hajnal előtt nemigen lesz vége. Hétfő délelőtt a körösfői csodálatos, kazettás mennyezetű református templom ünnepi istentiszteletére készültünk, ahol ilyen nagy ünnepekre kalotaszegi népviseletbe öltözik a gyülekezet. Délutánra pedig Dénes Feri bácsival, anyu gyerekkori játszópajtásával leveleztem le már jó előre egy kolozsvári városnézést, s erről is tudtam, hogy aki egyszer vele járja végig ezt a várost, az egy életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Kedd délelőttre pedig azt terveztem, hogy feltétlenül kimegyek Kolozsra, s amíg én Teruskával összebújva megbeszélem az élet dolgait, addig a többiek a csodálatos gyógyhatású kolozsi sóstóban kiáztathatják magukból a fáradalmakat, s feldolgozhatják a rájuk zúdult élményzuhatagot.
Maradtunk tehát, csak Kálmán vonult vissza, hogy elcsendesedve a másnapi prédikációra készüljön, mi többiek sziporkáztunk, anekdoták és székely viccek követték egymást, meg kedves ugratások, rengeteget nevettünk. Azután lassan kis csoportokra oszlott a társaság, majd Márkot hölgykoszorú vette körül, Kálmán gyönyörű lányai meg Vera, és ő élvezettel mesélte nekik nagy írók intim titkait, érdekes szokásait, mondásait. Füst Milánnal kezdte: Milán bácsitól nem volt egyszerű a kéziratokat beszerezni, mert leültetett, és elolvastatta őket. Nekem már rég másik írónál kellett volna lennem, de ő könyörtelen volt. – Most mit nevetsz? – kérdezte. – Most hol tartasz? – Azután meghívott ebédre, és anekdotázott. – Felhívott a Dezső, és képzeld el, mit mondott a nőkről… - Milyen Dezső? – kérdeztem. – Hát a Kosztolányi Dezső! – felelte indignálódva. Úgy beszélt erről, mintha tegnap történt volna, nem évtizedekkel korábban. – Jól jegyezd meg, mert még hasznodra lehet, mit mondott a Dezső arról, hogy milyen az örök nő. Az örök nő: zavaros, termékeny, szeszélyes, kiszámíthatatlan. – Paszkál, akkor én még azt hittem, csak a hosszú vezetéstől kimerülve, szótlanul ült le a szoba másik sarkában, a kályha melletti öreg karosszékbe, és szórakozottan, a sokat olvasott emberek szakszerű rutinjával emelt le egy-egy keze ügyébe eső könyvet a roskadásig tele polcokról, végül megállapodott egy öreg bibliánál.
Mivel én már jól ismertem Márk történeteit, de talán nemcsak azért, odaültem Paszkál mellé, és hallgattunk. Olyanfajta ember ő, akivel hallgatni is jó. Egyszer csak váratlanul felém fordult, és kitört: Irigylem az édesapádat! – megdöbbentem, nem értettem, de nem hagyott időt arra, hogy megkérdezzem: Miért? Fojtottan ömlött belőle a szó, oda-odapillantott a jól mulató hölgykoszorúra, hogy nehogy megzavarja őket. – Irigylem, mert tükörbe tud nézni. Én nem tudok. Én halottakkal álmodom! Még ma is. Halottakkal, akiket én öltem meg! Látom, azt hiszed, megháborodtam. Nem. Fiatal, sorozott ávéhás katona voltam, amikor ’56 végén a határra vezényeltek. És lőni kellett a menekülőkre. És én lőttem, ugyanúgy, mint a többiek. Tudom: parancsra tettem. Mint ahogy azok is parancsot teljesítettek, akik ’44-ben kiirtották a családomat Nagyváradon. Anyám, apám és én csak azért maradtunk életben, mert Budapestre jöttünk. Rajtunk kívül mindenkimet megöltek. És? Ez mentség arra, amit én tettem? A történelem erről szól: hogy mindenki elhiteti magával, hogy igen, ez mentség. Pedig nem az! Így soha, soha sem lesz vége! Mélyen megmaradtak bennem a genetikai kódoltságról vallott nézeteid. Egyetértek velük. De arra lenne szükség, hogy egy világméretű mozgalom induljon el, amelyet kivétel nélkül minden kormány támogatna, s ezzel párhuzamosan a történelemoktatást is világszerte, egységesen át kellene alakítani! Utópia? Igen. De: létkérdés? Igen. Visszatérve a remény világából a valóságba: ugye, te megérted, hogy számomra a szovjet hadsereg ’45-ben felszabadító volt? Hiszen véget vetett a zsidók üldözésének! Mit üldözésének! Szisztematikus kiirtásának! – Kérlelve, kutatva nézett rám, de én nem tudtam megszólalni, csak a könnyeimmel küszködve némán bólintottam. – Tudtam! Tudtam, hogy te megértesz majd, ezért, ezért csendesedtem el Nagyváradon. Iszonyú erővel tört rám a gyász a családomért, és ugyanakkor a lelkifurdalás azért, amit tettem! – Lehajtotta a fejét.
Hallgattunk, és – legalábbis engem -, rettenetesen sértett a hatalmas ebédlő másik sarkából fel-felhangzó jóízű nevetés. Majd egy idő után felocsúdtam, és csendesen megkérdeztem: - Paszkál, miért nekem mondtad el ezt? – Hogy miért? Hát először is azért, mert te ültél ide mellém, hogy együtt hallgass velem. Tudom, hogy megérezted, szükségem van valakire, aki megért. Másodszor pedig azért, mert Vera nem érti, miért nem vállaltam én el a felajánlott magas pozíciókat! Tudod, hogy nyelveket is beszélek, mehettem volna a külügybe, az UNESCO-ba, sőt, diplomatának is. Tudod: magas fizetés, autó, luxuslakás, egyszóval: minden. Minden? Mert én úgy éreztem: engem ne jutalmazzanak azért, mert öltem. Mert védtelen, kiszolgáltatott menekültekre lőttem. Elvagyok ebben a kis művelődési házban, igyekszem életet lehelni, ötleteket vinni bele, és szerényen, de megélek. És ezt Vera nem érti meg! Miért gondolod tehát, hogy a mostani lelkiállapotomat megértené? Ezért, ezért mondtam el neked. Pedig, ha ti, akkor, ’56 késő őszén úgy döntöttetek volna, hogy elmenekültök, akár rátok is lőhettem volna. Meg azért is mondtam el neked, mert tudom, hogy a te édesapád nemcsak Londonban adott hamis papírokat zsidóknak, hanem itthon is, a vészkorszakban. Sőt: a lakásotokra is átmenekítette az iratokat, pecséteket, mindent, s csak egy hajszálon múlott, hogy nem bukott le! – Doktor úr, döbbenten néztem rá, mert én erről soha nem beszéltem neki. Sem másnak. Ő kitalálta, mire gondolok.
– Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy erről soha nem beszéltél. Mert ti is úgy éreztétek, hogyha beszéltetek volna róla, az olyan lenne, mintha tartanátok a markotokat. És úgy gondoltátok: azért, ami természetes emberi kötelesség, nem jár köszönet. Hogy kitől tudom mégis? A tévés dramaturgtól, Sípos Tamástól, aki elmesélte, hogy ő és egész rokonsága, akik a cukoriparban dolgoztak, apádnak köszönhetik az életüket. Tőle tudom. – Ezután legnagyobb döbbenetemre idézett az egyik versemből, méghozzá pontosan: „Hogy soha nem tompultam el, hogy állandóan részt veszek, hogy a nagy egész sorsa mozdít, nem a kis önös érdekek.” Aki ilyet ír – mondta, - arra nyugodtan rábízhatom az érzéseimet, a rám törő gyászt is, és a bűntudatot is. – fejezte be Paszkál. Már előbb is láttam, hogy az öreg biblia Ézsaiás próféta könyvénél kinyitva hevert az ölében. – A bűntudatot nem kell… neked már nem. – feleltem csendesen, és rámutattam a vastag betűkkel szedett sorokra. Odahajoltunk, és együtt olvastuk el: „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” Paszkál hirtelen felemelte a tekintetét, és merően nézett a szoba másik irányába. De nem a társaságot nézte, túlnézett rajtuk, túl az ablakon, a susogó lombokon, túl az égen. Magamról tudom: amikor valaki így néz, akkor befelé néz, mélyen magába néz, és megtalálja a nyugalmát, a lelki békéjét. Egy idő után szinte erőszakkal vette rá magát arra, hogy kiszakadjon ebből az állapotból, ezt az érzést is jól ismerem, végül felállt, a kezét a vállamra tette, és mélyet sóhajtva azt mondta: gyere, csatlakozzunk a többiekhez! Öröm látni, hogy Márk így feloldódott.
– Döbbenetes.
– Igen. És megtisztelő. De rám görgette ezt a súlyt, és sokáig hordoztam, és most hogy felidéztem, újra hordozom.
– Molli! Ezt vállalni kell. Mit gondol, én milyen életsorsok súlyát hordozom? És engem ráadásul köt az orvosi titoktartás!”
|