Lélekmentés
(Bizonyságtétel)
Lekció: ApCsel 2, 42-47; Jak 5, 19-20;
Mt 28, 18-20; Mt 5, 16; Jn 14, 16; Jel 2, 5;
Igemagyarázat
LÉLEKMENTÉS
Lekció: ApCsel 2,42-47.
Alapige:
Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez. Jak 5,19-20.
(...)egyik fő jellegzetessége ennek a levélnek, hogy szinte Jézus szava visszhangzik benne egy emberöltő távlatában. És most, amikor a levél végére érünk, az utolsó mondat megint Jézus utolsó szavaira emlékeztet. Más szavakkal ugyan, de ugyanazzal fejezi be levelét, amit Jézus legutoljára így mondott tanítványainak: "Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket,... tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek!" (Mt 28,18-20.) Krisztus egyházának egész programja benne van ebben a felszólításban. Az egyház lényegét, életrajzát, hivatását éppen az adja, hogy eszközévé lesz a Krisztusról szóló örömhírnek a világban és ennek az örömhírnek az erejével lelkeket ment meg a haláltól az örökkévalóság számára.
Ennek az életmentő szolgálatnak a gyakorlati eredményét pedig a Cselekedetek könyve így írja le: "Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel!" (2,47.) A Krisztusról szóló örömhír bűnbocsátó és örök életet adó hatásának, erejének el kell jutnia az egész világra, minden emberhez, azoknak a révén, akik már tudnak erről, akik már megismerték ezt! Ezért mondta Jézus: "úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat", (Mt 5,16.) - meg azt, hogy: "tegyetek tanítványokká minden népeket!" (Mt 28,19.) Ezért írja Pál apostol a korintusiaknak, hogy: "Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket." (l Kor 9,22.) Jakabnak is ezért az az utolsó üzenete a levelét olvasó gyülekezetnek, hogy: "Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez." (5,19-20.)
"Hogyha valaki ... eltévelyedik az igazságtól..." - de hát mi az igazság? Jakab itt most nem fejti ezt ki részletesebben. Föltételezi, hogy a gyülekezet úgyis tudja már. És mi is tudjuk, hiszen önkéntelenül is arra a Valakire kell gondolnunk, Aki Önmagáról ezt mondta: "Én vagyok ... az igazság...!" (Jn 14,6.) Tehát az igazság nem olyasvalami, amit a fejemben vagy a szívemben igaznak tartok. Az igazság nem valami, hanem Valaki, egyetlen Valaki: Jézus Krisztus. De mit jelent az, hogy Jézus az Igazság? Erre a kérdésre pedig válaszoljunk ezekkel a szavakkal, amiket Jakab itt használ: az az igazság, az Jézus Krisztus igazsága, hogy sok bűn elfedeztetett, és hogy a lélek meg van mentve a haláltól!
Az igazság tehát az, hogy sok-sok bűn terhel bennünket egyénenként is, közösségileg is, halálra szánt, a halál börtönébe bezárt emberek vagyunk, de Isten bűnbocsátó, bűnöket elfedező és a halálból megszabadító Isten. Bűneinknek ezt az elfedezését Jézus hajtotta vége. Ott a Gecsemáné kertben, ott a Golgotán, az Ő szörnyű magányos küzdelmében és vergődésében fedezte be, takarta be bűneinket Isten örök ítélete elől a saját vérével. Ott fizette meg helyettünk azt az árat, amire mi képtelenek lettünk volna, mert olyan borzalmasan nagy ár. És rá harmadnapra, húsvét reggelén, az Arimátiai József kertjében, ott feszítette szét a halál-börtön falát, ott szerzett menekülést a mi lelkünk számára is a haláltól. Ez az igazság. Ez a Jézus Krisztus igazsága. És ebből az igazságból élünk mi! Ez az igazság a mi életünk, éltetőnk: Jézus Krisztus!
És ha az igazság, az a valóságos helyzet, hogy az emberi bűnt Jézus vére fedezte el és az emberi életet Jézus váltotta meg a haláltól, akkor igaza van Jakabnak: nincs tragikusabb dolog a világon, mint ettől az Isten által kijelentett igazságtól eltévelyedve élni a világon, mert ez a bűnnek és halálnak való teljes kiszolgáltatottságot jelenti! Aki már megismerte ezt az igazságot, nem nyughat addig, amíg körülötte olyan emberek élnek, akik még nem ismerik azt, vagy eltévelyedtek attól!
Mintha azt mondaná Jakab: Nézz körül, élnek körülötted emberek, akik közül némelyek még nem tudják azt, amit te tudsz! Nem ismerik az igazságot, nem ismerik a kegyelmet. Még senki sem szólt nekik róla. Még sohasem találkoztak igazán vele. Nézz körül, bizonyosan van a környezetedben olyan ember, aki nem is tudja, hogy néki is szüksége van a kegyelemre és hogy a számára is van kegyelem! Van, aki nem imádkozik, nem olvas Bibliát, nem tartozik a gyülekezethez és mégis hozzánk tartozik, mégis a testvérünk. És a lelke mélyén nyugtalan, békételen, ha nem beszél is róla, ha önmaga előtt is titkolja, talán boldogtalan, nem tud mit kezdeni élete problémáival. Értetlenül áll a világ zűrzavarában, fásultan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé.
Azt mondja Jakab: te, aki ismered az igazságot, eredj oda hozzá és mondd el neki! Mondd el neki, hogy Isten él és te úgy ismerted meg Őt, mint jóságos és könyörülő Istent! Mondd el, hogy te is ebből a jóságból és könyörületből élsz, te is az Isten gyermeke vagy, hogy Édesatyád az Isten! Add tovább néki az életmentő örömhírt, hogy van szabadulás a bűnből, mert Jézus meghalt érte, van győzelem a halál fölött, mert Jézus föltámadott belőle. Azt mondja Jakab, legyetek eszközei annak, hogy akik eltévelyedve élnek az igazságtól, azoknak a vétke is elfedeztessék a Krisztus vére által, azoknak a lelke is megmeneküljön a haláltól! Mert: "a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez'." (20. v.)
Igen, bűnöst megtéríteni, lelket megmenteni: ez lenne az egyház feladata. A mi feladatunk, a tied és az enyém! Úgy odaélni a világ elé a keresztyén élet valóságát, a bűntől és haláltól való megszabadulás győzelmét, hogy a világ megismerje és megkedvelje azt az igazságot, amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett!
De ez az elmélet, - és ezzel szemben mi a gyakorlat, mi a tényleges helyzet? Valljuk meg őszintén: éppen az ellentéte annak, mint ami az egyház éltető feladata lenne.
Olyan szépen hangzik az, hogy "aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól," - de hát történik ez? Ha történik is, hogy egy bűnös ember valósággal megtér, nem ritkább ez még a fehér hollónál is? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amin még az ég angyalai is örvendeznek, hogy egy bűnös megtér az ő tévelygő útjáról? De ennek a fordítottját mindnyájan ismerjük ugye? Azt, hogy egy-egy atyánkfia eltévelyedik az igazságtól, lassan elmarad, majd egészen elszakad a gyülekezettől! Nem hogy szaporodna a gyülekezet naponkint az üdvözülőkkel, hanem épp ellenkezőleg: naponkint fogy a lemaradókkal.
Olyan szépen hangzik az, hogy "tegyetek tanítványokká minden népeket," és ahelyett hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszamennek a világba. Csak egyetlen példát hadd említsek: a fél évvel ezelőtt konfirmációi fogadalmat tett 25 fiú és leány közül 3 sincs már közöttünk, talán az a három sem igazán lélek szerint! És mi, akik itt vagyunk, akik valljuk, hogy megismertük Istennek a Krisztusban adott igazságát, nem úgy vagyunk-e mi is, mindnyájan, hogy nem a környezetünk krisztianizálódik általunk, hanem mi világiasodunk el a környezetünk által?!
Olyan szépen hangzik az, hogy: "úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat," (Mt 5, l6.), - de a valóság az, hogy annyira nem fénylik ez a bizonyos világosság, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a Megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak hogy nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk van mennyei Atyánk. Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor, már rég meghalt!
Pedig nem az Isten halott, hanem az Ő egyháza, mi vagyunk halottak vagy legalábbis halálosan betegek. És itt ne csaljon meg bennünket a látszat, az, hogy aránylag elég sokan járnak a templomba, hogy folynak a bibliaórák, történik adakozás, mert ha ebben áll az élet, hogy növekedik, hogy az eltévelyedettek megtérnek az igazsághoz, hogy mindig újabb lelkek menekülnek meg a haláltól, akkor ennek az ellenkezője halálos bajt jelez! Az igazi keresztyén életnek olyannak kellene lennie, mint egy ragályos betegségnek, ami átterjed arra, akivel érintkezik. Ha influenzás vagyok, akkor a mellettem ülő emberre is átragad, vagy ha az illető nem kapja meg, akkor nyilván bennem sincs influenza. Vajon igazi keresztyénség-e az, ami nem ragad át másokra?
Gondolj csak a hozzád legközelebb állókra, a gyermekeidre, az hitvestársadra, vagy arra a munkatársadra, akivel életed legnagyobb részét egy szobában, irodában, műhelyben töltöd. Nem fájt még a szíved soha amiatt, hogy azt, ami számodra a legdrágább, a Krisztusban megismert igazságot nem tudtad hitelre méltóvá tenni, megkedveltetni, elfogadtatni, továbbadni nekik? És még talán panaszkodsz is a keményszívűségük miatt, hogy nem kell nekik az evangélium, pedig te mindent megpróbáltál, pedig annyit beszéltél nekik és hiába, nem fog rajtuk!
Nos testvérek, a ragályos betegséget sem lehet rábeszéléssel terjeszteni. Ha nekem nincs influenzám, hiába beszélek a legékesebben és legmeggyőzőbben valakinek róla, attól nem fog kapni. És így van ez a keresztyénségünkkel is: ha nincs bennem az élő Krisztus, hiába akarom terjeszteni, tehát továbbadni, - nem lehet, mert nincs mit! Azt mondják, a japánok kitaláltak valami módszert, amivel a tölgyfa-csemete növekedését meg tudják akadályozni: úgy preparálják a gyökereit, úgy vágják el a karógyökerét, hogy a kicsi tölgyfa nem szárad el, de nem is nő nagyobbra, cserépbe lehet tenni és virágállványra lehet állítani szobadísznek Akkora marad, mint egy muskátli. Valahogy ilyen preparált tölgyfa, vagy - bibliai hasonlat szerint - mustárfa a mi keresztyénségünk is! El van vágva a karógyökere, szobadísz, cserépbe való. Nem szárad ki teljesen, de nem is növekedik nagy fává, nem ad árnyékot a megfáradt vándoroknak, fészekrakásra lehetőséget az ég madarainak. Nem hoz gyümölcsöt, új életet. Magában marad és önmagának marad.
Lehet, hogy nagyon sötét ez a kép, ami itt elénk tárul, de jó, ha nem szépítjük a valóságot, ha nem áltatjuk magunkat. Ennek az Igének a tükrében: "Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez." (19-20. v.) valóban ijesztően torz képet mutatunk mint egyház és mint az egyház tagjai. Ne értsük félre: Krisztus egyháza jövendője felől semmi kétségem nincs, mert igaz, amit Jézus róla mond, hogy "a pokol kapui se vesznek rajta diadalmat." (Mt 16,18b.)
De ez nem azt jelenti, hogy egyes egyházak, gyülekezetek el ne tűnhessenek, mint ahogyan sok olyan Újtestamentumból ismert helyen, ahol valamikor élő gyülekezet volt, ma az iszlám uralkodik. Sokszor beteljesedett már a kétezer esztendős történelem folyamán, amit Jézus az efézusi gyülekezetnek mondott: "térj meg ..., ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz." (Jel 2,5.) - Ahhoz, hogy mi az igazságot hirdessük a világnak, az igazságtól eltévelyedetteknek: előbb újra hitelre méltóvá kell tennünk ezt az igazságot azáltal, hogy valóban ebből az igazságból élünk! A reformáció lényege 400 esztendővel ezelőtt az volt, hogy visszatért az egyház a forráshoz, a Krisztushoz! Oda, ahol az egyháznak is minden igazán megbánt bűne és mulasztása elfedeztetik a szent vér által és ahol az egyház számára is egyetlen menekülés van a haláltól! Az az új reformáció is, aminek kiáltó szükségét olyan nagyon mutatja ez az Ige, ott kezdődik el a forrásnál, végre igazán bűnbánatban, megalázkodással a Krisztusnál.
Adná Isten Szent Lelke, hogy ne csak a szánkkal, hanem a szívünkkel tudnánk így könyörgőre fogni:
Hallgasd meg, Jézus Krisztus, Te megszomorodott S igen megkeseredett Szegény juhaidat, Hallgasd meg kegyelmesen, A te szent egyházadat, Mely megnyomorodott.
Ne hagyd, édes Jézusunk, Nyomorult népedet, Szent véreddel megváltott Kicsiny seregedet; Ne hagyjad elpusztulni A te örökségedet: A keresztyénséget.
388. ének 1 -2. vers
Ámen
1953. november 1.
[Joó Sándor]
|