Ez több külön téma. Akik értelmezik, de nem megfelelően, azok hetet havat összehordanak az ún. kálvinizmus lejáratására sikertelenül.
A "naprakészség" értelmezhetetlen. Ez egy biblikus tanítás, amit nem kell up-to-date alakra hozni.
Van aki megtér, de igazából, a teológiai háttere magas neki. Ne okoskodjon feljebb, mint értelme engedi.
A predestináció ugyanis igen könnyen tanítható. A halott nem támasztja fel magát, csak Isten támaszthatja fel. A baj ott kezdődik, mikor jönnek az okoskodók, s elcsűrik csavarják, s egy sor bajba esnek, mint az üdvbizonytalanság.
Szóval aki nem tudja megérteni a legjobb, ha mindig arra hivatkozik, hogy őt Jézus megváltotta és megtartja és nem hagyja magát befolyásolni a vészmadárkodóktól!
Sajnos az tapasztalatom, hogy a legegyszerűbb hívők is szívesen formálnak véleményt a kérdésben, s nem egyszer kerülnek lelki krízisbe, mert félelem száll rájuk a kegyelemből való esetleges kiesés miatt.
Amúgy míg e testben vagyunk mindig lesz, amiben saját fejünk után megyünk, ki ebben, ki abban, de azért mind abban eménykedünk, akik megtértünk, hogy az Úr megtart, akár mit is kommunikálunk saját részünkről...

Oswald Chambers írja :

" János 20, 14 26 :Lehetséges, hogy mindent tudunk a tanításról, de mégsem ismerjük Jézust.A lélek veszélyben van, amikor többet jelent neki a tanítás, mint a Jézussal való közeli kapcsolat. Miért sírt Mária? Jézus tanítása nem volt több neki, mint a fű a talpa alatt.Minden farizeus bolonddá tehette volna Máriát a tant illetően, de egy ponton nem lehetett őt kiforgatni: tudta, hogy Jézus hét ördögöt űzött ki belőle.."

--Nem vitatom, hogy üdvösség kérdése lenne mindenki számára a predes-
tináció tanának értelmezése, vagy figyelmen kívül hagyása.- Aki gyerme-
ki hittel elfogadta Jézus Krisztust Megváltójának és boldogan éli Isten
gyermekeinek életét a maga kegyessége szerint,... ott semmi gond.- Ő
hitben él és az üdvözíti !!!

-Aki azonban fennakad és megütközik, vagy netán botránkozik egyes
eleve elrendelést hirdető olyan tanításon, mintha Isten ELEVE elrendelt
volna valakiket kárhozatra,--- és ezért kételyei támadnak saját üdvössé-
gét illetően, ott már fontos, hogy kapjon biblikus tanítást.-

-Kedves rosta ! nekem ez a válaszom a kérdésedre.


Loisz

Kedves Mindenki!

Bevallom, nem olvastam végig azt a több száz hozzászólást, amely eddig beérkezett, csupán a legutóbbiakat. Bocsássatok meg, ha esetleg olyant találnék írni, amit már megtárgyaltatok.

Először is a vita stílusához szeretnék hozzászólni, mert a vita láthatóan eldurvult. Arra kérek mindenkit, hogy nézzen magába, megvan-e benne egy jó vitakultúrához szükséges minden elem. Szerintem a következő összetevők szükségesek egy jó (értsd: biblikus, avagy Isten dicsőségét szolgáló) vitához. Mindenekelőtt a Szentháromság Istenbe vetett hitre van szükség. Ha nincs meg ez a hit, akkor nincs közös alap sem. Ha nincs közös alap, céltalanná válik minden vita, hiszen esély sincs a megegyezésre. Egy olyan kérdés esetében, mint az eleve elrendelés, ez fokozottan igaz. Szükség van azontúl a teljes bibliai kijelentés elfogadására. Isten gondolatai nem a mi gondolataink (Ézs 55,8). Ha Ő nem jelenti ki a maga gondolatait, bölcselkedhetünk, amennyit csak akarunk, közelébe sem jutunk az igazságnak. Szükség van szenvedélyre is. Szenvedély alatt az igei igazságok iránti maximális elköteleződést értem. Ha nincs szenvedély, a vita merő udvariaskodássá silányul. Ha nincs elköteleződés, véleményünket a „békesség kedvéért” felcseréljük a többségi véleménnyel. Szükség van higgadtságra is. A higgadtság nincs ellentmondásban a szenvedéllyel. Pál lelke háborgott Athénben, mikor azt látta, hogy a város bálványokkal van tele (ApCsel 17,16), ez a szenvedély jele. Amikor azonban elkezdett vitatkozni, és elmondta a maga igehirdetését az Areopágoszon (ApCsel 17,22-34), beszéde higgadt volt, máskülönben senkit nem érdekelt volna érdemben a véleménye. Ma sincs ez másképp. Aki dühösködik, akkor is hiteltelenné teszi, amit mond, ha egyébként objektíven nézve igaza van. De mindenekfölött szeretetre van szükség. Vita és szeretet sem ellenségei egymásnak. Nem igaz, hogy aki vitatkozik, abban nincs szeretet. Sőt a valódi szeretet vitára indít, hiszen a valódi szeretet a legjobbat akarja a másiknak, és mi lehet jobb, mint eljuttatni valakit egy-egy igei igazságra. Ez pedig vita nélkül lehetetlen. Másfelől ugyanez a szeretet türelmes is azok iránt, akik másként gondolkoznak, mint mi. A türelem azért is jó, mert kisülhet, hogy a másiknak van igaza, ő gondolkozik jól egy adott kérdésben. A szeretetteljes vitázó nem nézi le vitapartnerét, hanem egyenrangúnak tartja önmagával, és titkon imádkozik, hogy Isten – ha jónak látja – juttassa el vitapartnerét az övével megegyező látásra. Azért titkon, mert ha mindezt közli is a másikkal, a másik úgy érezheti, hogy lenézik.
Összefoglalva, amit mondtam: a jó vitához hitre, a Biblia elfogadására, szenvedélyre, higgadtságra és szeretetre van szükség. Hadd tegyem hozzá: ezekre azonban mind szükség van. Ha a vita felszínessé válik, vagy éppenséggel eldurvul, az annak a jele, hogy valaki, valakik vagy esetleg mindenki felrúgta az összetevők közti harmonikus egyensúlyt. Ha valaki úgy érzékeli, hogy nem rendelkezik a vitakultúra ezen elemeivel (vagy legalábbis nem minddel), kérje Istentől, aki szemrehányás nélkül meg is adja.

A tartalmi kérdésekre térve: jó lenne tisztázni, mit értünk Isten szuverenitása alatt. Azért lenne ez fontos, mert az Isten szuverenitásáról való gondolkozásunk döntően meghatározza az eleve elrendelésről való gondolkozásunkat is.
Sebestyén Jenőt idézve: „Az Isten szuverenitásának dogmája tehát az Isten abszolút mindenhatóságáról, világokat teremtő és világok – az egész mindenség – fölött álló megmérhetetlen hatalmáról szóló gondolatok tudományos összefoglalása.” (Református Dogmatika, 85. old.). Abszolút mindenhatóság, megmérhetetlen hatalom: ez Isten szuverenitása. Ezzel a megállapítással – legalább elméleti szinten – minden keresztény/keresztyén egyetért. A valóságban mégsem ilyen egyszerű a dolog: Isten szuverenitásának ugyanis vannak következményei. Aki viszont ezeket a következményeket tagadja, az voltaképpen nem ismeri el Isten szuverenitását sem.
Miféle következményei vannak Isten szuverenitásának? Mindenekelőtt annak megállapítása, hogy minden, ami történik (a legrosszabb dolgot is beleértve), csak Isten engedélyével történhet meg. Ha ez nem így lenne, akkor lenne valami az univerzumban – legyen az bármi is –, ami képes ellenállni Isten hatalmának, következésképpen Isten mégsem lenne mindenható, illetve szuverén. Ezt a gondolatot továbbfűzve elmondhatjuk azt is, hogy minden, ami történik (a legrosszabb dolgot is beleértve), Isten akaratából történik. Amit ugyanis Isten megenged, azt nem a belenyugvás közönyével, hanem aktív akarattal teszi. Itt érdemes tisztázni, hogy Isten akarata alatt nem minden esetben az ő kijelentett, erkölcsi akaratát értjük, amely elmondja nekünk, mi jó és mi rossz, hanem az Ő titkos akaratát is, amely által vezeti ezt a világot a felé a végkifejlet felé, amelynek elérése érdekében – csodálatos módon – még a rosszat is képes felhasználni. (Ezért nem Isten a bűn szerzője, noha felhasználja a bűnt is a maga céljaira.) Harmadszor Isten szuverenitásából az is következik, hogy minden, ami történik (a legrosszabb dolgot is beleértve), Isten eleve elrendelése folytán történik. Isten akarata ugyanis örökkévaló akarat. Mielőtt megteremtette volna a mennyet és a földet, már minden döntését meghozta. Azt a döntést pedig, amelyre a döntéshozó bölcsességén kívül nincs hatással semmi más, minthogy pillanatnyilag nem is létezik semmi más, elrendelő döntésnek avagy eleve elrendelésnek hívjuk.
Isten szuverenitásának ilyen következetes végiggondolását – tudomásom szerint – a reformátuson kívül egyetlen felekezet sem tette meg. Nem véletlen, hogy a kiválasztás kérdése éppen nálunk lett központi kérdés.

Az Isten szuverenitása kapcsán, ha röviden is, de feltétlenül szeretnék kitérni az ember felelősségének kérdésére. Azért tartom ezt elengedhetetlennek, mert úgy látom, vitáink nagyobbik része nem másból ered, mint hangsúlyok helytelen elhelyezéséből. Hogyan viszonyul egymáshoz Isten szuverenitása és az ember felelőssége? Megelőzi-e egyik a másikat, és ha igen, melyik melyiket? Örök kérdés volt és marad is ez a teológiában.
Az arminiánus álláspont (amely szinte minden evangelikál irányzatot jellemez manapság) annyira túlhangsúlyozza az ember felelősségét, hogy Isten szuverenitásának már nem is marad hely. Eszerint a tanítás szerint Isten ugyan szuverén módon nekünk akarja adni az Ő kegyelmét, ezt azonban az ember megakadályozhatja, minthogy képes Isten ellen dönteni. Isten akarata áll tehát az egyik oldalon, az emberé a másikon, és az emberé győz.
A hiperkálvinista álláspont (ez manapság igen ritka) viszont Isten szuverenitását hangsúlyozza olyannyira, hogy az ember akarata már nem is számít. Eszerint Isten némelyeknek kegyelmet akar adni, és mindegy, hogy az illető kézzel-lábbal tiltakozik-e ellene, akkor is megkapja ezt a kegyelmet, amennyiben a választottak között van, más viszont, aki szeretné, semmiképpen sem kapja meg, ha nincs a választottak között. Isten akarata áll tehát az egyik oldalon, az emberé a másikon, és Istené győz.
Helyesen – saját véleményem szerint – a reformátusok járnak el, mert ők e két igazságot egyaránt fontosnak és egymás ellen ki nem játszhatónak tartják. Eszerint Isten a bűnösök tömegéből kiválaszt némelyeket az üdvösségre, elküldi értük Jézust, aki kereszten való áldozatával megváltja őket, végül pedig a Szentlélek hitet támaszt bennük, hogy a számukra megszerzett üdvösségben részesülhessenek. Isten akarata és az ember akarata a református hit szerint nem állnak ellentétben egymással. Akit ugyanis Isten üdvözíteni akar, az a Szentlélek által gerjesztett hit következtében maga is üdvözülni szeretne. Aki felől viszont Isten úgy döntött, hogy meghagyja bűnében, az nem is akar üdvözülni.
Isten dönt az ember felől, és akarata megvalósul, de ez az akarata nem áll ellentétben az ember akaratával, aki így felelőssé válik saját sorsáért. Így viszonyul egymáshoz Isten szuverenitása és az ember felelőssége.

Az eleve elrendelésről szóló viták egy másik központi kérdése a megváltás természete körül forog. Azaz mit akart elérni Jézus a golgotai kereszten hozott áldozatával? Erre alapvetően két válasz érkezett a teológiatörténet során.
Az arminiánus álláspont (az elnevezés anakronisztikus, hiszen már jóval Arminius előtt is sokan ezt a nézetet vallották, mégis ezt használom, mert úgy látom, konzekvenciáival együtt ő fejtette először ki ezt a tanítást) szerint Jézus mindenkiért meghalt abban a reményben, hogy az emberek hisznek majd benne, és ez a kettő, Jézus váltsághalála és az ember hite együttesen kiérdemlik majd az üdvösséget. Eszerint az elmélet szerint a hitre jutás nem a Szentlélek Isten szuverén tette, hanem az ember képessége. Az arminiánus álláspont szerint tehát Jézus váltsághalála csupán lehetővé tette az üdvösséget, amit az embernek még teljessé kell tennie. Mindezt így ábrázolhatjuk: megváltás (Jézus műve) + hit (az ember műve) --> üdvösség. Ennek a megfontolásnak egyik lehetséges következménye az, hogy Jézus ugyan meghalt mindenkiért, de senki nem üdvözül. Ez a gondolat pedig nem vet túl jó fényt Istenre, hiszen egy végtelenül kedves, de ugyanakkor naiv és teljesen tehetetlen képet fest róla.
A református álláspont ezzel ellentétben azt hirdeti, hogy Jézus váltsághalálának ennél biztosabb hatása van. Akikért Jézus meghalt, azoknak megszerezte az üdvösséget, amit azok a Szentlélek hitébresztő munkája nyomán át is vesznek. Jézus tehát megszerezte az üdvösséget. Mindezt így ábrázolhatjuk: megváltás (Jézus) --> hit (Jézus áldozatáért a Szentlélek újjászülő munkája nyomán) --> üdvösség.

Végezetül a kiválasztás-hit gyümölcseiről. Hangsúlyozom, a kiválasztásban való hit nem szükséges része az üdvösségnek.
Aki hisz a kiválasztásban, annak nem kell aggódnia üdvössége felől. Aki nem hisz benne, annak kell aggódnia, hiszen Jézus váltsághalála – szerinte – nem elég: kell az ember által újra és újra produkálandó hit is, amely bármikor megerőtlenedhet, sőt el is tűnhet, így elképzelhető, hogy valaki egyszer benne van, de azután kiesik a kegyelemből. A református ember azonban tudja, hogy kegyelemből, egyedül Jézus keresztjéért van üdvössége, nem ő szerezte azt, ezért elveszíteni sem tudja.
Aki hisz a kiválasztásban – lévén megnyugodhat önmaga felől – könnyebb szívvel és tiszta motivációkkal (hálából) vihet véghez jócselekedeteket.
Aki hisz a kiválasztásban, annak a hite a hétköznapokban is aktív hit lesz, Isten dicsőségét keresi mindenben.
Aki hisz a kiválasztásban, annak az élete felszabadultabb, több örömöt élhet át.
Aki hisz a kiválasztásban, az nagyobb erővel evangelizálhat tudván, hogy akit Isten örök életre választott, az hitre is fog jutni, miközben az igét hallja.

Érdekelne, hogy te, aki ezt a hozzászólást olvasod, egyértelműen el tudod-e helyezni magad valamelyik táborban: az arminiánus vagy a református táborban. Gondolom, nyilvánvalóvá lett, hogy én ez utóbbiba tartozom. Tapasztalataim szerint a legtöbb ember azonban valahol a kettő között áll: közelebb egyikhez vagy másikhoz. Arra szeretnék rámutatni, hogy szerintem mindkét rendszer koherens a maga nemében, így érthető, ha az ember valamelyik mellett állást foglal. A köztes verziók azonban nem koherensek. Tehát szerintem pl. nincs joga az üdvbizonyosságra (református sajátosság) annak az embernek, aki nem hisz Isten szuverenitásában (arminiánus sajátosság), mert az üdvbizonyosság alapja Isten szuverenitása. Tehát tartozni kell valahová.

Szeretettel: Laci

Kedves Laci!

Köszönöm, amit leírtál.

Én magamat a református tanításba sorolom.
A hitet is úgy kaptam, az sem az enyém, sokáig nem hittem, az Ige és a Lélek TEREMTETTE belém az üdvözítő hitet.

Nem tudtam volna hinni, ha Isten nem könyörül rajtam és nem vezet Ige közelbe, olyan helyre, ahol hallhatok Róla és ahol a Szent Lélek munkálkodik.

Minden az Úr munkája, de természetesen ennek csak egy részét látom valóságosan az életemben, sok mindenről gondolom még, hogy az én érdemem és az én teljesítményem az üdvösségem terén.

Péter

Kedves Laci, Pauler!

Jól értem a Lacit, hogy szerinte akármelyik álláspontot nézzük, Jézus nem halt meg mindnyájunkért a kereszten?

Jn 1,29 Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!

2Kor 5,19 Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét.

Gal 1,4 A ki adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.

Ha Jézus Krisztus a világ bűnéért meghalt, akkor miért nem üdvözül mindenki?

Kedves Rosta!

Kikért halt meg Jézus a kereszten? Az elmúlt 2000 év során erre a kérdésre alapvetően három válasz érkezett.

1. Az arminiánusok szerint Jézus minden egyes emberért meghalt. S minthogy minden egyes emberért meghalt, az üdvösség elérhető távolságra, mintegy karnyújtásnyira került minden egyes emberhez. Csak ki kell nyújtanunk a kezünket, csak hinnünk kell, és a miénk lesz. Jézus halála tehát a nagy lehetőséget eredményezte minden egyes ember számára.

2. Az univerzalisták szerint Jézus szintén minden egyes emberért meghalt. S minthogy minden egyes emberért meghalt, az üdvösséget is megszerezte minden egyes embernek: mindenki üdvözülni fog. Jézus halála tehát nem csupán lehetőséget, hanem biztos üdvösséget szerzett minden egyes ember számára.

3. A reformátusok szerint Jézus a választottakért halt meg. S minthogy meghalt a választottakért, meg is szerezte számukra az üdvösséget: minden választott üdvözülni fog. Jézus halála tehát biztos üdvösséget szerzett a választottak számára.

Az univerzalista álláspont cáfolataként Júdást szokták felhozni, akit maga Jézus a kárhozat fiának nevezett (Jn 17,12). S minthogy így már legalább egy emberről tudjuk, hogy nem üdvözül, nem lehet igaz az az állítás sem, miszerint mindenki üdvözül. Ebben, azt hiszem, egyetértünk.

A református álláspont cáfolataként általában azokat az igéket szokták felhozni, amelyekben a minden, a mindenki és a világ szavak kerülnek összefüggésbe Jézus áldozatával (2Kor 5,14-15; 1Tim 2,5-6; 1Jn 2,2 stb.). Válaszként ezen ellenvetésre a reformátusok mindenekelőtt az Újszövetség más igehelyeit idézve kimutatják, hogy ezen szavak nem minden esetben azt jelentik, amit első ránézésre sugallnak. A minden nem mindenhol jelenti azt: minden egyes. A mindenki nem mindenhol jelenti azt: kivétel nélkül minden ember. A világ nem mindenhol jelenti azt: az emberiség egyedeinek összessége. Olvassuk el a következő igéket: „Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke, kimentek a jeruzsálemiek is mind, és - amikor megvallották bűneiket - megkeresztelte őket a Jordán vizében” (Mk 1,5); „De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket” (Jn 8,2); „Mert az ő tanúja leszel minden ember előtt arról, amiket láttál és hallottál” (ApCsel 22,15); „…és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért…” (Mt 10,22); „Odamentek Jánoshoz, és ezt mondták neki: Mester, aki veled volt a Jordánon túl, akiről te bizonyságot tettél, íme, az keresztel, és mindenki őhozzá megy” (Jn 3,26). Ezekben az igékben a minden, illetve mindenki szavak nem jelenthetnek minden egyes embert, jelenthetnek azonban sokakat, mindenféle néphez, mindenféle társadalmi csoporthoz tartozókat. Most a világgal kapcsolatban olvassunk el néhány igét: „A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!” (Jn 12,19); „Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19); „Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható” (Rm 1,20). Ezekben az igékben a világ jelentheti az emberek többségét, az Istentől elfordult emberek lelkületét vagy az univerzumot. A reformátusok, miután kimutatták, hogy az elsődleges jelentésen túl más értelme is használatos ezeknek a szavaknak, bemutatják, hogy a cáfolatként felhozott igékben ezen szavak másodlagos vagy harmadlagos jelentése tökéletesen helytálló értelmezéshez vezet, sőt így kerülnek a dolgok igazán a helyükre. Ízelítőül három példa. A 2Kor 5,14-15-ben a következőket olvassuk: „Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” Ha csak ennyit olvasnánk: „…egy meghalt mindenkiért…”, jogos lenne a következtetésünk, hogy Jézus minden egyes emberért szenvedett kereszthalált. Ha azonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, kiderül, hogy ez az igeszakasz nemhogy nincs ellene a korlátozott elégtétel tanításának, de meg is erősíti azt. Mit mond az igeszakasz? Krisztus meghalt mindenkiért. Halálának eredménye, hogy mindenki meghalt, értsd a régi életének, amelynek jellegzetessége az önmagunknak való élés. Ugyanez a mindenki él, értsd lelkileg életre kelt, hogy annak éljen, aki érte meghalt és feltámadt. Kire vonatkozik a mindenki kifejezés? Minden egyes emberre? Nem, hiszen nem halt meg minden egyes ember a régi életének, és nem jár minden egyes ember új életben. Ebből fakadóan Krisztus sem halhatott meg minden egyes emberért. Kik haltak meg régi életüknek és kik járnak új életben? A választottak. Kikért halt meg Jézus? A választottakért. Minden választottjáért. A következő ige az 1Tim 2,5-6: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.” A mindenki kifejezés egyik lehetséges értelme a következő: minden nemzetiségű, generációjú, osztályú. A református értelmezés ezt fogadja el. Megerősíti ezt más ige is. pl. a Jel 5,9: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből.” Ez a társadalmi különbségeket előnyben részesítő magyarázat arra is magyarázat, miért kell imádkozni a királyokért és minden feljebbvalóért (1Tim 2,1-2). Értük már akkor sem szerettek imádkozni a keresztyének, hiszen tőlük szenvedtek a legtöbbet. Pál mégis erre buzdítja Timóteust és gyülekezetét, mert Jézus ezekért a társadalmi osztályokért is áldozott, köztük is lehetnek választottak. Utolsó példaként az 1Jn 2,2-t nézzük meg: „…mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.” A világ kifejezés egyik lehetséges értelme: nem csak a zsidók, de a pogányok is vagy nem csak mi, hanem más hívő emberek is. Személy szerint én ez utóbbit tartom a helyes értelmezés kulcsának. Az idős János apostol, aki ez idő tájt valószínűleg Efezusban ténykedett, egy igen személyes hangvételű levelet ír azoknak, akik közel állnak hozzá, akiknek lelki értelemben ő az atyjuk. Erre utal az előző versben a megszólítás is: „Gyermekeim”. Őket biztatja, hogy ha bűnt is követnek el, van pártfogójuk az Atyánál, Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozat az ő bűneikért. Azért mondja ezt, hogy biztassa őket: bátran mehetnek Istenhez bűnt vallani, ő megbocsát nekik. És mintegy mellékesen hozzáteszi: „… de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.” Én ezt úgy értelmezem: az egész világ választottjaiért. Azért van erre szükség, mert az ember szeret csak magára gondolni. János inti őket, hogy a bűnvallás lehetősége rajtuk kívül másoknak is megadatott. Többek között azért értelmezem így a világ kifejezést, mert ez az értelmezés nem tesz erőszakot az igeszakaszon. De azért is, mert ha János a hívőkön túl most Jézusnak a hitetlenekért hozott áldozatának témáját vezetné be, akkor azt valószínűleg folytatná is, hiszen ez a fajta ellentételezés bővebb kifejtést igényel. És azért is jónak tartom ezt az értelmezést, mert így kikerüljük az univerzalizmus csapdáját. Bizonyára lehetne még más igeszakaszokat is idézni. Szükség esetén arra is sor kerülhet.

Az arminiánus álláspont cáfolataként több dolgot is meg lehet említeni. Mindenekelőtt azt, hogy ez az álláspont nem összeegyeztethető a Szentháromság dogmájával. A Szentháromság dogmája így hangzik: Isten személyében három, lényegében egy. Három személy létezik a Szentháromságon belül: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ők nem egyazon Istennek különféle megjelenési formái, ahogy azt a modalisták tanították, hanem három különálló isteni személy: Atya Isten, Fiú Isten és Szentlélek Isten. De noha különálló személyek, lényegüket tekintve mégis egyek, azaz tulajdonságaikra, gondolataikra, érzéseikre és akaratukra nézve tökéletesen azonosak. Hogyan mond ellent az arminiánus tanítás a Szentháromság dogmájának? Íme. Az Atya némelyeket üdvösségre rendelt, ez minden vitán felül álló kérdés. Ezeket a „némelyeket” úgy is hívjuk: a választottak. A hit ajándék, amit a Szentlélek gerjeszt az emberek egy részének szívében, ez is minden vitán felül álló kérdés. Ki ez az „emberek egy része”? Ha igaz, amit Isten lényegbeli egységéről mondtunk, akkor ők a választottak, hiszen amit az Atya akar, azt akarja a Szentlélek is. Márpedig ha az Atya a választottak üdvösségét akarja, akkor a Szentlélek a választottaknak ad hitet, mert az üdvösség hit által lesz a miénk (Ef 2,8). Ha azonban az Atya és a Szentlélek a választottak üdvösségén dolgozik, akkor min dolgozik Jézus? Vagy azt mondjuk, hogy az Atyával és a Szentlélekkel ellentétben Jézus minden ember üdvösségét akarja, és ezzel feladtuk a Szentháromság dogmáját (ennek beláthatatlan következményei lennének a keresztyén teológiára nézve), vagy elfogadjuk, hogy akiket az Atya üdvösségre választott, azokért a Fiú megváltó halált szenvedett, a Szentlélek pedig közli velük a megváltás gyümölcseit. A Szentháromságnak erre az együttes üdvözítő munkájára utal Péter első levelének első és második versében: „Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen.” (1Pt 1,1-2).
Egy másik érv: az arminiánusok félreértik a megváltás természetét. A megváltás jogi fogalom. Az Ószövetségben azt nevezték megváltónak (góél-nak), aki elszegényedett, rabságba jutott vagy más nyomorúságban szenvedő rokonának terheit átvállalta, azaz ha fizetett helyette. Ha fizetett, a rokon tartozása eltöröltetett, szolgaságából felszabadíttatott. Az Újszövetség megváltással kapcsolatos szavai (agoradzó, exagoradzó, lütrószisz, apolütrószisz) szintén ezt a jogi értelmezést támasztják alá, ezek a szavak ugyanis vásárlás, visszavásárlás, megszerzés jelentéssel bírnak. Jézus a kereszten megváltó halált halt, azaz fizetett. Fizetségét Isten elfogadta, ezért eltörölte azoknak tartozását, akik helyett Jézus fizetett (Kol 2,14). Ha Jézus mindenki helyett fizetett volna, mindenkinek üdvözülnie kellene, hiszen az igazságos Isten nem kéri kétszer ugyanannak az adósságnak a visszafizetését. A kárhozat nem más, mint a végtelen adósság végtelen törlesztése. De miért kellene törlesztenie annak, akiért már fizettek? Az arminiánusok válasza erre az, hogy Jézus halála a megváltást nem megszerezte, csak nagyon közel hozta. Mintegy karnyújtásnyira. Az embernek csak ki kell nyújtania a kezét, azaz hinnie kell, és megszerzi. Ezzel szemben három érvet is joggal támaszthatunk. Egyrészt ez a felfogás mindenestől fogva spekulatív, hiszen a megváltás terminusa ezt nem támasztja alá. Másrészt lebecsüli Jézus váltsághalálának értékét, mintha az nem lenne tökéletes, mintha azt még – ha nagyon kevéssel is, de – az embernek ki kellene egészítenie. Harmadrészt ez az álláspont feltételezi az emberről, hogy az képes a hitre, holott az ige szerint lelki halottakként születünk a hitre képtelenül (Ef 2,1). A hit is Isten munkája, amit Jézus váltsághaláláért kapnak a választottak.

Szeretettel: Laci

Kedves Laci, a katolikusokat melyik kategóriába sorolod?

Kedves Rosta!

Az imént felsorolt kategóriáknak – különbözőségeik ellenére – van egy közös vonásuk: az, hogy vallják a sole fide elvét, azaz azt, hogy egyedül hit által igazul meg az ember. A római katolikusok szerint az ember hit és cselekedetek által igazul meg. Ebből fakadóan egyik kategóriába sem lehet besorolni. Abban a kérdésben, hogy kikért halt meg Jézus, és hogy halála mit hozott számukra, arminiánus álláspontot képviselnek.

Szeretettel: Laci

Köszönöm a választ kedves Laci!

Kicsit zavaró volt, hogy 2000 évről írtál, és kihagytad például a katolikusokat.

hmmm...

Mát 18,24. Mikor pedig számot kezde vetni, hozának eléje egyet, a ki tízezer tálentommal vala adós.
Mát 18,27. Az úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki.
Mát 18,28. Kimenvén pedig az a szolga, találkozék egygyel az ő szolgatársai közül, a ki száz dénárral vala néki adós; és megragadván azt, fojtogatja vala, mondván: Fizesd meg nékem, a mivel tartozol.

nos... száz dénár << tízezer tálentom

de ... ettől még...

Tudom Kedves Laci, hogy nem nekem írtál, de engedj meg egy pici megjegyzést: az árminiusi gondolkodás és a katolicizmus ég és föld.
Ármínius soha nem tanította, hogy cselekedet által is lenne megigazulás.
Az egyedül hit általi biblikus, protestáns nézetet vallotta(egyébként református volt).
A kiválasztás fogalmát értette máshogy(kiválasztás előre ismeret alapján, nincs eleve rendelés a pokolra), mint a dorti zsinat(korlátozott, néhány emberért ontotta a vérét Krisztus, mást nem is akart üdvözíteni , ez alapján rendelkezett előre).


A keresztyénséget nem lehet két kategóriára osztani, sokkal több színű, hogy ármíniusi vagy ortodox kálvinista.

Kedves net2risk!

A példázatot én is ismerem. De mit akarsz vele bizonyítani?

Laci

Hogy még egy teendője van annak, akinek minden tartozását elengedték, akinek minden bűne megbocsájtatott, hogy önmaga is ezt tegye a másik emberrel, hogy adja tovább a kegyelmet.

Ha ezt nem teszi meg, akkor vissza kerül az ítélet alá.
De az Úr Jézus adja az Igét és a Lelkét, hogy ez ne következzen be!

Lágyuljon a szív.....